Az „íróasszonyok” öröksége

JUHÁSZ KATALIN

Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének kormányközi bizottsága 2009-ben a mohácsi busójárást vette fel erre az elit listára, tavaly pedig a magyar táncházmódszer került be a legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe. A szellemi kulturális örökség reprezentatív listáján összesen 86 ország 232, nemzedékekről nemzedékekre terjedő szájhagyománya, előadóművészete, társadalmi szokása, rituáléja, ünnepsége és hagyományos kézművességgel kapcsolatos tudása szerepel.

Aki Mezőkövesdre és környkékre látogat, aligha „ússza meg” a találkozást a matyó népviselettel. A matyók sajátos, különleges hímzéstechnikája közel kétszáz éves, és a mai napig nagy becsben tartják. Mezőkövesd környéke a legszegényebb magyarországi térségek egyike, ezért a jellegzetes, színes és munkaigényes népviseleteikre, lakáskiegészítőikre mindig is több időt, mint pénzt használtak fel, kézügyességükkel leplezve szegénységüket. Az igényesen hímzett kelmék, pompás viseletek ugyanis jómódúságot sugalltak, és sugallnak mind a mai napig.

A környék asszonyai, lányai az 1870-es években kezdtek hímezni, legalábbis ezekből az időkből maradtak fenn a legrégebbi alkotások. Először csak a lepedők végét, a legényingek lobogó ujját díszítették, később párnákra, ágytakarókra, ünnepi kötényekre is hímeztek. A kezdetben domináló piros és kék szín később zölddel, sárgával, fehérrel is kiegészült, a fonalak ötven évvel később már a szivárvány összes színében pompáztak – ez szintén a jómódot volt hivatott prezentálni a vendégek, azaz a külvilág számára.

A legnépszerűbb motívumok a rózsa, a madár, azon belül is a kakas motívum, valamint a „macskafark”, azaz a csigavonal. A kompozíció szinte mindig tömör, zsúfolt volt: bokorminta vagy végtelenített sorok. A középen pompázó hatalmas rózsákat alul és felül kisebb motívumok egészítették ki.

Később a férfi szűcsök is rákaptak az igényes hímzésekre, mivel az így készült holmit drágábban tudták eladni. Gyakran a bőrruhákat is úgynevezett szűcshímzéssel díszítették, ezeken is a „matyórózsa”, vagy „szívrózsa” dominált. (Bimbókat, tulipános leveleket továbbra is inkább nők hímeztek.) A pamut- és gyapjúfonal mellett tarkább, fényesebb szűcsselyemmel is dolgoztak, és bevezették a fekete színt, majd az alapszínek különböző árnyalatait.

Minden színnek pontos jelentése volt. A fekete a matyó viseletben a föld színe lett, amelyből a termés, az élet sarjad. A piros szín az örömöt, a sárga a nyarat, a kék a bánatot, a zöld az elmúlást jelképezte. Az első világháború halottaira emlékezve zöld folyókával hímezték körül a kötényeket. A matyó hímzés összképe azokban az években úgy hatott, mint egy zöld mezőben tarkálló virágtenger.

A hímzéseket az úgynevezett „íróasszonyok” tervezték, rajzolták elő. Legismertebb képviselőjük Kis Jankó Bori (1876 –1954.) volt, aki kiérdemelte a népművészet mestere címet, és halála előtt néhány évvel magas állami kitüntetésben részesült.

A matyó hímzés mellett 35 szokás, hagyomány pályázott idén az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. Felvételt nyert többek között a bretoni Éji Ünnep nevű zenés-táncos fesztivál, a brazil karneváli zene és tánc, valamint az ecuadori toquilla pálma szalmakalap fonási technikája.