Az Ifjú Szivek Svájcban

Magyar tánciskola a carouge-i Ecole Jacques-Dalphine-ben arkas József felvételHiába látom sokadszor Hégli Dusán koreográfiáit, egyrészt mindig találok bennük valami újat, amire korábban nem figyeltem föl, másrészt sohasem tudnám megunni. És most, a borítékkal szemezgetve azt gondolom, a vadidegen, a visszafogottságot génjeikben hordozó svájci gyerekek is ráéreztek a Magyar tánciskola lényegére, holott korábban soha nem találkoztak a magyar néptánccal, népzenével. Élményeiket olyan színesen, lélekkel teli rajzolták meg, mintha ebben élnének. Persze, ehhez kellett a carouge-i Ecole Jacques-Dalphine zenetanárnője, aki jó előre elkérte a műsor zenéjét, meghallgatta a nebulókkal együtt, s csak azt sajnálta, nem volt annyi idejük, hogy a gyerekek legalább egy magyar népdalt megtanultak volna. Meg kellett hozzá Svantner Mihály, az ENSZ Szellemi Világörökségek (WIPO) munkatársának lelkesedése és szervezőkészsége. Ebben a vonatkozásban, úgy érzem, szervezőnek titulálni Szlovákia ENSZ-nagykövetét, Petőcz Kálmánt, és támogatónak minősíteni Szlovákia berni nagykövetét, Schill Istvánt, a tiszteletlenség határát súrolja. Pedig ha valakinek köszönettel tartozunk azért, hogy a már csaknem századszor előadott Magyar tánciskolát, valamint a Régi szokás szerint című műsorunkat bemutathattuk a svájci kisdiákoknak, a WIPO épületében félszáz nagykövetnek, a Genfben élő cseheknek, szlovákoknak, magyaroknak, akkor mindenekelőtt a két nagykövetnek.

Lapozgatom az albumokat, olvasgatom az ákombákomokat; angolul és franciául köszönik a szép élményeket. Már ezért érdemes volt eljönni, az ajándék csokoládé már csak ráadás. A zenetanárnő lelkesedése ismét megerősít bennünket a hitünkben, ezt kell csinálni, így kell csinálni, a közönség az igényes műsorra is vevő, nem kizárólag a giccsre, azt inkább a magántelevízió-társaságok sulykolják bele, no meg a pletykalapok.

A gyerekek lelkesedése nemcsak a carouge-i alapiskolában nem ismert határt, Grand Saconnex-ben is féktelenül ropták a dunántúli ugróst. Bevallom, a műsor kezdete előtt azt gondoltam, nem is lesz néző, hiszen ki tudja, mire vevő egy szabadidőközpont közönsége, de miután a büfében teletömték a hasukat édességgel, narancslével, szájtátva nézték, mit művel ez a tizenegy táncos. És mintha legalább egy stadionnyi nézősereg gyűlt volna össze, zengett a bravó meg a taps. Egyebek közt azért is tartottam ettől a bemutatkozástól, mert a csapat egy része már második napja úton volt, másik része kora reggeltől buszozott, repült. A fáradtságnak azonban szerencsére mégsem volt semmi nyoma; profik, nyugtázom. Másnap reggel rakodás, buszozás Carouge-ba. December elején járunk, de az iskolában már áll a feldíszített fenyőfa, karácsonyi dallamok szólnak halkan a folyosókon. Az elsősök tanító nénije beinvitál az osztályába. A gyerekek nyugodtan ülnek a padokban, télapót, karácsonyfát nyirbálnak, festegetnek szótlanul, pedig már percek óta felügyelet nélkül vannak. A szünetben aztán kitombolják magukat, ugyanúgy rohangálnak, fejjel lefelé lógnak a körhintán, mint a világ bármelyik pontján a gyerekek. A tanító bácsi nyugodtan sétálgat közöttük, nincs fegyelmezés, sem hangos szó, sem nádpálca. Az előadásunkon viszont csöndben ülnek, csak a kezük, fejük, lábuk követi a ritmust.

Míg bepakolunk a mikrobuszokba, megáll a városi rendőrség autója, a megállni tilos táblára mutogat, meg a sarkon túlra, de nem kapunk büntetést, noha a kocsink vagy két órája az abszolút tilosban parkol. Irány a szállás, az ENSZ szlovákiai missziójának épülete, zuhany, egy-két harapás ennivaló, viseletbe öltözés, indulás a WIPO székházába. A diplomaták lassacskán gyülekeznek, Petőcz Kálmán bizakodik, én pesszimistább vagyok, végül a sok diplomata körülveszi a hallban rögtönzött színpadot. A magyar és szlovák ENSZ-nagykövetek, Tóth Tibor és Petőcz Kálmán rendezvénye, azaz a Szivek tizenöt-húsz perces előadása itt is siker.

Este a nagy előadás, ide várjuk a legtöbb nézőt, meg is telik a művelődési ház Grand Saconnex-ben. Magyar, cseh és szlovák szavak keverednek. Egy hölgy – a kelleténél hangosabban – azt súgja férje fülébe, üljünk az utolsó sorba, onnan feltűnés nélkül el tudunk lógni. Aztán kiderül, hogy végignézték a Magyar tánciskolát, a szünetben sem mentek el, a szlovák táncok után pedig felállva tapsolnak. Egy huszonéves szlovák lány a szünetben megkérdi, lesz-e második rész vagy a koktél után vége mindennek; maradjon csak, még szlovák táncok is lesznek. Nem lényeges, hogy szlovák vagy más, mondja, én a szép táncot szeretem, és természetesen marad, a műsor végén gratulál, mint oly sokan mások, ismeretlenek meg ismerősök is, köztük egykori pénzügyminiszterünk, Brigita Schmögnerová. A kristálygömbben is szépen gyűlik a pénz a Magas-Tátrára, pontosabban a Šrobár Gyermekszanatórium megsegítésére. Belépődíj ugyanis nem volt, Petőcz Kálmánnal viszont megegyeztünk, hogy aki akar, adakozhat a Tátra javára. (Eszembe jut az Alweg, amelyre a hatvanas évek végén gyűjtöttek, gyerekek a zsebpénzüket ajánlották fel annak idején, a pénz összegyűlt, de ki tudja, hová lett, mert a gyorsvasút nem épült föl. Ezért is döntöttünk úgy, olyan helyre küldjük, ahol tudjuk, nem kel lába.) Éjféltájt érünk a szállásra, a két félidő fölért egy alapos, több hónapos fogyókúrával. Begyújtunk a kandallóba, beszélgetünk, mulatni, zenélni senki sem bír.

Másnap városnézés. A gejzír még működik, s a vita tovább folyik arról, cseh vagy szlovák gyártmányú turbina működteti-e. Megnézzük, hol szúrták le Sissi királynét, az emlékszobránál fényképezkedünk, majd fölkaptatunk a Szent Péter-templomhoz, közben a fiúk egy utcai árusnál sapkákat, kalapokat próbálgatnak, nézegetik magukat a tükörben, ketten sildeset választanak, egy pedig kötött fülest, jó meleget, nem lehet lebeszélni. Addig bóklászunk, míg kiderül, kettőre nem érünk az ENSZ-palotába, egy telefon, később is mehetünk. Ha nem lenne kísérőnk, akár el is tévedhetnénk az ENSZ-városban. Beléphetünk a cseh-szlovák és a magyar szobába, körbejárjuk a tárgyalótermeket. Végül egy finom fekete a büfében, vissza a misszióra, ahol este hatalmas táncház kerekedik, elsősorban táncosaink jóvoltából, de a hangulathoz a helyi magyar táncegyüttes is hozzájárul, meg azok is, akik akkor tanulgatják a gömöri, a palatkai első lépéseit.

Szombaton megpróbáljuk a lehetetlent, valamit szeretnénk hazavinni, de az árakat nem a mi pénztárcánkhoz igazították, marad a csoki minden mennyiségben. Délután játszóház a misszió épületében, a lányok nagy mulatságot rendeznek a gyerekekkel. Az ismert játékokkal kezdik, két szlovák kislány is beáll, egy szót sem tudnak magyarul, a végén mégis együtt fújják a többiekkel a Bújj, bújj, zöldágat. Este Svantner Mihály áll meg értünk, igazi svájci étellel, fondüvel kedveskednek, előtte hatalmas tál salátát falunk be, a tortát már nem bírjuk megkóstolni. Az igazi meglepetés azonban a Fekete macskához címzett kocsma. Ez csak Carouge-ban lehetséges, az olaszok alapította városkában, ahol nem igazi svájci hangulat uralkodik. Argentin együttes argentin tangókat játszik, a kocsma zsúfolásig tele, egy-két pár megpróbál legalább talpalatnyi helyet kicsikarni magának, nem zavartatják magukat, teljes átéléssel tangóznak.

A másnapi búcsúelőadáson újabb meglepetés. Kiderül, hogy olyanok is eljöttek, akik az esti előadásunkat nem látták, a Plainpalais tehát nem kizárólag azért van tele, mert a helybeli magyarok karácsonyi ünnepséget tartanak. A fellépés után az autósok pakolnak, búcsúznak, Petőcz Kálmán mindenkinek külön megköszöni, hogy eljött, táncolt, muzsikált, felejthetetlen élményt szerezve mindenkinek, aki csak látta a Sziveket. Mi, akik repülünk, megnézzük a genfi magyar gyerekek műsorát, megállunk a reformáció emlékművénél, és már csak a csomagolás vár ránk. A repülőtéren még egy búcsúkávé, egy doboz bonbon az útra, az utolsó kézfogások, némi segítség az ellenőröknél, hogy a szúróeszköz nem gyilkos szerszám, csak inzulint tartalmaz, az őr különböző papírok különféle rubrikáiba jegyzi, mit talált nálam, a kijáratig kísér, ott még elmagyarázza a hölgynek, mit tartalmaz a csomagom, ő azonban csak legyint. A fájdalomdíj, hogy ablaknál ülhetek, de úgysem látni semmit, egyébként is olyankor már legszívesebben otthon lenne az ember, hogy kibonthassa élményekkel teli zsákját. Másnap Mikulás.

Otthon Murphyt, valamint az ő törvénykönyvét emlegetem, nem kifejezetten díszítő jelzőkkel illetve a technika csodáját, az e-mailt. Merthogy ami elromolhat, az el is romlik. No de éppen most? Amikor egy háromsoros köszönőlevelet szeretnék gyorspostázni Svájcba? Az ablakocska konokul visszatér, benne felkiáltójel: hiba van a gép körül. Be sem fejezem a dohogást, csöng a telefon, a vonal túlsó végén Szlovákia genfi ENSZ-nagykövetének titkársága, én vagyok-e, nem zavarnak-e, mert a nagykövet úr szeretne velem beszélni. Ég az arcom. Csak érdeklődöm, mondja Petőcz Kálmán, mindenki rendben megérkezett-e.