Az időtlenség életre keltett kövei

Karl Prantl: Gránit A hetvenkilenc éves osztrák művész életműve egyfajta főhajtás a természet nagysága előtt. Az alázat kifejezése a természeti erőkkel, a művészettel és a mindenséggel szemben. Egy olyan mesterember látszatát kelti, akinek sokéves munkája eredményeképpen a látszólag lelketlen anyag életre kel, aki lemond az individualizmusról, és a háttérben, szinte névtelenül teremti meg alkotásait. 1959-től kollégáival számos olyan szoborcsoportot hagyott hátra Európa különböző részein, melyek monumentalitásukban felveszik a versenyt a múltból ránk maradt hasonló alkotásokkal.

A középpontban a kő áll – a maga természetes szépségében, úgy, ahogy a föld mélye az évezredek során megformázta. A szobor fogalmának bátor átértelmezésével sikerült olyannyira közel kerülnie az őskor művészetéhez, hogy már-már azt hihetnénk, nem is emberi alkotással, mint inkább egy ősidők óta önmagától képződő kőkoloszszussal állunk szemközt. Prantl „kövei” az időtlenséget és a zen filozófiáját hirdetik. Kiállítótermekben nem is igazán érvényesülnek; szabad teret követelnek maguknak, ahol nagyságuk a természeti környezethez viszonyítva tanúsítja, hogy a művészet és a természet egy és ugyanaz, egymástól elválaszthatatlan. A kék brazil gránitból hasított lap az áldozati oltárt idézi, anélkül, hogy meghatározó volna, milyen szentély számára készült. Minden alkotása univerzális, sajátos kisugárzása annyira inspiratív, hogy a művész maga is „meditációs köveknek” nevezi alkotásait.

Az idő és az anyag kölcsönös viszonya Prantl alkotásainak egyik meghatározó eleme. Az egyik legkeményebb alapanyagnak tartott fekete gránit megmunkálása nem kis időt és fizikai erőfeszítést igényel. A hatvanas években ebből az anyagból készült alkotásai mindmáig hatalmas energia-gyűjtőként hatnak; a felszínébe vésett vékony erek szinte elnyelik a fényt, és mintha élet áramlana bennük – csakúgy, mint Michelangelo Dávidjának márvány-ütőerében. A monolitok felszínét barázdák szántják végig, máshol hasadékok jelzik, hogy egy egész elszakadt részével állunk szemben, a fekete gránitkereszt felszíne pedig annyira finom megmunkálású, hogy a legfelső réteg szinte áttetsző, mint az ember bőre. Alatta pedig ott áramlik az élet.

Karl Prantl: Fehér márvány Prantl nyolcvanas évek végéről származó szobrain már a minimalizmustól való elszakadás figyelhető meg. Az addigi, alig észlelhető archaikus spirituális jeleket a kő belső szépségének feltárására irányuló igyekezet váltja fel. Felfedi a márvány évezredek alatt képződött ereiben áramló, vagy a gránit felső rétegeiben szétmálló fényt. A kékeszöld kőbálványok barázdált felszíne a tenger hullámzását idézi, a mélyvörös amazonit-oszlopok megmunkálása során pedig már a festészettel kacérkodik; felszínük finom ecset vonásait viselik magukon. Egyéb műveinél azt tapasztaljuk, hogy a belső, szigorúan geometrikus váz a „felszínre tör”, sőt függetleníti magát az anyagtól. A súlyos anyagba vájt bemélyedések, lyukak szinte önálló életre képesek, azt a látszatot keltve, hogy az üres tér is alkalmas művészi alkotás létrehozására. Prantl számára a kő az a szféra, amelyben az anyag a legszilárdabb formájában testet ölt, nem veszítve el képlékenységét, rugalmasságát. Az 1990-ben alkotott fehér márványtojás annyira légies, hogy nem is anyagi testként, mint inkább jelként, szimbólumként érzékeljük. A mindenség érzékelhető és megismerhető – sugallja –, csupán az ember tévedt el az eszmék útveszt#jében... pedig minden annyira egyértelmű, egyszerű.

Prantl azon művészek egyike, akiknek művei arra késztetnek bennünket, hogy elgondolkodjunk az élet értelme, az ember világhoz való viszonya, a mindenek iránt vállalt felelősség fölött. Műveiből hiányzik a moralitás, nem fest hamis jövőképet, egyszerűen csak rámutat mindarra a szépségre, amely körbevesz bennünket – legyen az akár „csak” egyszerű kő. A kiállítás Pozsonyban, a Mirbach-palota kiállítótermeiben tekinthető meg augusztus végéig.