Az időről

A riasztón szép időről.

Ady mondja ezt így: „...riasztón szépek az Idők“, majd így folytatja: „S az Idők kedveltjei vagyunk mi.”

Amikor megszülettünk, az időt kaptuk ajándékul az élettel. De nemcsak ajándékul: az idő sors is – keresztünk is az idő lett. Ember voltunk legszebb ajándékai, élményei mind az időtől valók, s a legádázabb küzdelmet is vele vívjuk. Angyalarcú sátán, sátánképű angyal. Kijárat-bejárat, bejárat-kijárat.

Gondolom, nincs senki, akinek valamilyen formában ne lett volna gondja az idővel. Akinek ne jelentett volna gondot az idő. Különösen mostanában – mondjuk, az utóbbi másfél évtizedben –, amikor mintha megnőtt volna a számunkra az idő jelentősége. Amit a legkönnyebben azon venni észre, hogy hiába rohanunk, hiába kapunk egyik dologból a másikba, egyszerűen nem jut időnk semmire. Hogy már nemcsak az időt mérjük, hanem mérni is az idővel mérünk mindent. Egy rohanás az életünk – mondjuk, s valóban így is van, és révülten gondolunk a napokra, amikor még bőven jutott időnk mindenre, sőt még amikor – ha nem is vallottuk be egészen – egy kicsit unatkozni is tudtunk, mertünk. Nem könynyű így, persze, ám végső soron nincs ez így rosszul mégsem. Fontos lett számunkra az idő, mert újra fontosak lettünk önmagunknak. Az emberközpontú társadalmak mindig figyelmesen és pontosan mérik az időt. Ahol nem figyelnek az időre, ott az ember sem fontos.

Václav Havel már ellenzéki drámaíróból avanzsált köztársasági elnök korában fogalmazott egyszer úgy, anno dacumál, hogy 1989. november 17-én Csehszlovákiában járni kezdtek az órák. Mily kedves dallam volt akkor a tespedés csöndjéhez szoktatott füleknek féktelen tiktakolásuk! S azóta sem csitultak: mozgásban van körülöttünk (és bennünk) minden. Ez a nagy, mindenre kiterjedő átrendeződés természetesen az értékeket sem hagyja érintetlenül; átmeneti koroknak bizonyos mértékű értékválság is a kísérőjük volt mindig. Életünk megnehezülése, gazdasági bajaink mellett ezzel is szembe kell néznünk: az értékek mozgásával, átrendeződésével. Ami nem mindig történik jó irányban, s már most látjuk: mennyi gondunk lesz még azzal, hogy a kibillent egyensúlyt újra helyreállítsuk. De hát e nélkül, úgy látszik, nem megy: a sebészkés óhatatlanul egészséges részeket is érint. Mindössze arra kell(ene) ügyelni, ne többet a feltétlenül szükségesnél, s hogy a keletkezett seb mielőbb begyógyuljon.

Az idő mindig helyi idő, még ha az a hely én vagyok is. Az idő mindig a megélt idő, az értelmezett idő, s mindig az értelmezője szerint értelmeződik. Rajtam kívül nincs idő (a természetnek sincs ideje – legfeljebb ritmusa; az állatnak sincs): az időben végességem tudata képződik meg, belőlem indul ki és vetítődik rá a világra, s nem pedig fordítva. Vagyis: nem bennem összegződik vagy sűrűsödik össze (mint a tér egy kozmikus fekete lyukban), hanem ellenkezőleg: belőlem tárul s tágul ki véghetetlen idővé. A behatároltból tart a határtalan felé; a határtalan időnek nem a része vagy egyik eleme vagyok, hanem az agregátora, generátora.

„...kéjes Vitus-táncuk az Idők / Itt ropják most a mi szíveinkben” – hallom tovább Adyt. Hát igen... az idő a szívünkben is van. Az űz, hajt bennünket, s ha szívünk megáll, többé már akkor sem múlunk el teljesen: megőrizni is meg tud bennünket az idő – szívünk gyermekeinkben dobog tovább, s mindenütt és mindenben ott maradunk, ami egyszer a mienk volt: a fák zúgásában, az ég kékjében, a virágok illatában, a tavasszal együtt éledő kósza lepke táncában...

A véghetetlen idők végeztéig, a múlva sem múló időben.