Az EV-78-as hallgató magánélete

Bevallom, Szakmány Gyurit nem ismertem. Pedig abban az évfolyamban bőven voltak művészlelkű hallgatók, javában működött a Tiszavirág folyóirat, a NEI-LOM, a Wataridori Színkör és még vagy tizenöt egyéb szakkör, s ha jól emlékszem, akkoriban alakult meg a Tiszavirág Baráti Társaság is. De Szakmány csak a csendes hallgatók sorát gyarapította. Így akkor sem figyeltem fel rá, amikor közös ismerősünk felhívott, hogy „olvasd már el ezt a könyvet, mert rólunk szól, s Te is benne vagy”. Nem vagyok a nosztalgiázás híve, így tudtam ugyan, hogy Ferdinandy György és a szintén vajdasági Szűts Zoltán révén már „halhatatlanok” lettünk, de őrájuk ma is jó szívvel emlékszem.

De ki a fene az a Szakmány György? Aztán Budapesten járva kezembe került a könyv. De letenni már nem tudtam. Hazafelé vonatozva elkezdtem (fel)falni. Szakmány György történetei ugyanis nemcsak egykorvolt életünket elevenítették fel, a NEI-s (Nemzetközi Előkészítő Intézet, jelenlegi nevén: Balassi Bálint Intézet), hanem választ adtak arra a hosszú évekig megválaszolatlan kérdésre is: mennyiben volt más vajdaságinak lenni, mint erdélyinek vagy felvidékinek. Elképzelhetetlen volt számunkra, hogy szlovák dalokat énekeljünk és államnyelven káromkodjunk, míg számukra teljesen természetes volt, hogy egy-egy kollektív lerészegedés közben és után szerbül ordítoztak, káromkodtak és énekeltek. Mi persze értettük (szláv nyelvről lévén szó), szegény erdélyi kollégáink jártak rosszabbul, ők ugyanis csak vedelték az istenien finom bácskai házi pálinkát, de egy árva szót sem értettek az egészből. Évekig próbáltam megérteni őket, jártam is kint több alkalommal a Vajdaságban, de egész mostanáig nem kaptam választ kérdéseimre.

„A kisebbségi létből fakad az, hogy az ember sokkal extrémebb élethelyzetekbe sodródik, mint a többségi magyarság” – mondja a kötet egyik hőse, Futrinka, s ezeket az extrém élethelyzeteket sorolja Szakmány is Az apu nem megy sehová című regénye (novellafüzére?) egyik darabjában. Nehéz meghatározni a könyv műfaját, a tizenkét írás mindegyike önállóan is olvasható, de szerves egységet is alkot. Egy fiatalember kamaszévei, az egyetemi próbálkozások, a katonaság, a felnőtté válás egyre abszurdabb pillanatai, a balkáni háborúk a szegedi rokonlátogatók szemszögén át, s az a fajta hazaszeretet, amely a címadó szövegben és a Soha többé Ausztrália című írásban is megjelenik.

Mákos, kócos, karikás szemű egyetemista junkie, Futrinka Balázs, borostás egyetemista junkie, Angyalpofa, ezek barátja, egyetemi kollégája, keszeg fickó, szőke, kék szemű, maga a megtestesült ártatlanság, aki annyi tudattágítót megivott már, hogy olyan az agya, mint a svájci sajt... S a többiek... Kärcsi, 35 éves telepi lakos, a Papa és a Mama, Szúnyog és a többiek. S azok, akik részesei voltak közös történelmünknek, s akik immár legendává magasztosultak Szakmány jóvoltából. Hogy egyes dolgokat mintha másként éltünk volna meg, vagy csak az emlékek csalnak? Ez is az irodalom varázsa.

2007-ben jelent meg a könyv, szerzője azóta mintha messzire került volna az irodalomtól, csak egy drámakísérlete olvasható. Érdeklődésemre írja: „Amikor jut időm vagy van ihletem, természetesen jegyzetelek, naplót is vezetek. Ez jó tartalék, vagy nyersanyag lehet egy új regényhez. A kötet megjelenése óta sajnos nagyon megváltozott az életem. Ami nagy öröm számomra, hogy született egy kislányunk, aki most májusban lesz kétéves, és pont akkor születik a következő baba. De ők nagyon-nagyon sok időmet és energiámat elvették a munkától. Emellett, mivel a feleségem gyesen van, az ő kiesett jövedelmét is pótolnom kell, és most halálra dolgozom magam az elmúlt két évben. Mivel foglalkozom? Hétvégeken cikkeket írok egy történelmi-numizmatikai magazinnak, hétköznapokon üzletkötő vagyok egy nagy ofszetnyomdában, ahol néha szép könyvek betördelésével, illusztrálásával, borítóterveivel is múlathatom az időt. Mindemellett aikido-mester lettem, próbálok nem eltunyulni. Várom a szebb jövőt, amikor kevesebb munkáért többet fizetnek, és lesz időm megírni a fejemben lévő 1-2 regényt, vagy netán azért fizetnek, hogy ezeket megírjam!”

S eszembe jut az egyik írás mottójaként szereplő Fehér Tamás-idézet („Én csak hobbiból vagyok tagja a társadalomnak”), s a természetesnek mondható nosztalgián túl saját generációnk nevetséges önsajnálata is.

„Anyu látja, hogy Apu hajthatatlan, de még egy utolsó próbát tesz: »Ha szeretsz bennünket, legalább azt ígérd meg, hogy ha menekülni kell, akkor velünk jössz.« Apu lesütött szemmel ül néhány percig az asztalnál, azután felnéz, és halkan azt mondja: »Jó, akkor veletek megyek. De előbb fölgyújtom a házat.«”

Már csak a pernye, a hamu és a komisz hétköznapok maradtak. (Juhász Dósa János)