Az éteri hangulatok költője

A Petőfi Irodalmi Múzeum 2003-ban kabaréjeleneteit idézte fel és kamarakiállítást rendezett halála félszázadik évfordulója alkalmából. Ugyancsak tavaly műsorra került a posványos kisvárosi élet útvesztőin átkalauzoló Patika című színdarabja, idén pedig a Szegedi Nemzeti Színház mutatta be a Lila akácot. A mű 1919-ben először regényalakban jelent meg, rövidesen azonban követte színpadi átdolgozása. A szerző itt is – akárcsak versei túlnyomó többségében – a mindennapokkal foglalkozik, a pesti liget figuráinak hétköznapjait festi meg finom iróniával áttört lírai nyelvén. Szép Ernő írt kabaréjelenetet, színművet, regényt, novellát – a legismertebb talán Az Isten is János –, tárcát, újságcikket, utóbbi kettőből kocsideréknyit. Az olvasó mégis elsősorban költőként ismeri. A Nyugat nagy nemzedékével indult, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád verseivel párhuzamosan jelentette meg köteteit, s írói világa is leginkább az övékkel rokon. Éteri hangulatok, emlékké halványult érzések, magány és önkeresés között lebben tova a tünékeny élet verseiben, s ami megmarad: a pillanat. Míg Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula az emberélet értelmére, a nemzet sorsára, a sors játékaira és a költészetnek e játékszínen betöltött szerepére kérdez rá, Szép Ernő verseinek kitartott hangja az élet elmúlása fölötti fájdalom és csodálkozás, s ezt ellenpontozza öröm, bánat és szerelem. Mind elkoptatott, málladozó szirt csupán, ami a percek és órák elmúlás felé rohanó árjából mered ki, parányi sziget, amin – mielőtt maga is megsemmisül – elpihen az emlék. „Egy órát életemből, / Egy órát miért ne tegyek el, / Jaj napjaim hogy elszaladnak / Emlékbe írom ezt magamnak, / Hiszen mást úgysem érdekel.”

A magány, az egyedüllét, az élet fontos történéseiből való kirekesztettség érzése egész pályáját végigkísérte. Pedig újságíróként benne élt a mindennapok forgatagában. A kétféle ihlet azonban élesen elkülönült Szép Ernőnél, s verseiben nyoma sincs a közéleti, politikai eseményeknek. Helyette aprólékos műgonddal tárja fel a lélek ismeretlen mélységét, a minden felnőttben megbúvó, kirakatok közt eltévedt kisgyerek nyomában járva. A vers bölcseleti jellegét azonban rendre feloldja egy-egy ironikus nyelvi fordulat, vagy a jelenségek felszínéhez történő visszakanyarodás. Szép Ernő a tárgyak szerelmese, apró vacakokból, folyton elguruló, értéktelen kacatokból csendül fel lírája összetéveszthetetlen zenéje, tollak hajlását, selymek vízesését, csipkék havazását, fátyolok árnyát, kis tükröket, legyezőket von be glóriával. Szent és profán közt elmossa a határt a játék: játék a szavakkal, játék a művészettel, játék az élettel. Szép Ernő Kosztolányival kérdezi: akarsz-e játszani? – de válaszából hiányzik a pályatárs életet és halált átfogó, azok lényegi azonosságára döbbentő gondolati mélysége, helyette a gyermekkorától megfosztott kisfiú panaszos hangja szólal meg, számon kérve a teremtésen pónilovat és kerékpárt, meséskönyvet és cifra kockát. Szép Ernő szándékoltan naiv megszólalásmódja, a világra való folytonos rácsodálkozás emberi – sőt gyermeki – mértékűvé stilizálja a nagy titkokat, így elmesélhetővé válik minden élmény, az összes kétség és félelem, s a halál – mint az élet utolsó állomása – alig több egy a Tejúton tett sétánál.

A mai olvasót Szép Ernő költészetében nemcsak a hétköznapok apró dolgai iránti fogékonyság ragadja meg, hanem a nyelvének áradó líraisága mögött versről versre visszatérő ironikus látásmód is. Életművében játékosan cserélgeti a nyomorgó újságíró, a gyámoltalan szerelmes és az ijedt kisfiú maszkját, de bárhogy szólal is meg, mindig jelzi egy futó grimasz a szerep-jelleget – titkot lopva ezzel a gesztussal alapvetően kitárulkozó, kristálytisztán áttetsző költészetébe.

„Vagyok királyné száműzött lovagja, / Vagyok az állatkert nemes, bús vadja, / Vagyok mind a virág, ki elvirúl.”