Az értelmetlenség művészete

Kundera, a kortárs irodalom talán legironikusabb, legcinikusabb, de minden bizonnyal leginkább antiromantikus alakja, aki történelmi helyzeteket, véletleneket és törvényszerűségeket vizsgál szakszerű felkészültséggel, s mindezek tükrében önmagát is kritikus elemzés alá veti, az ember megismerését tartja a legfontosabb feladatának. Ezt a kutatómunkát folytatja francia nyelven holnapután megjelenő új regényében, Az értelmetlenség ünnepében is. A nyolcvanötödik életévét ma betöltő író ezúttal egy kicsit borsot tört a franciák orra alá. Azóta ugyanis, hogy műveit – Csehszlovákiából való 1975-ös távozása óta – a Gallimard adja ki, ez az első eset, hogy francia olvasóihoz csak azután jut el friss regénye, hogy egy másik, ráadásul közeli országban ismerik. Az értelmetlenség ünnepe ugyanis tavaly látott napvilágot Olaszországban. Kundera ebből természetesen nem csinál nagy ügyet. „A szerzőnek joga van eldönteni – védi pozícióját –, hogy hol, milyen nyelven jelenjen meg először a műve, vagy hogy milyen nyelven ne jelenjen meg egyáltalán.” Kijelentésének eme fájó része épp a csehekre vonatkozik, hiszen még mindig tartja magát ahhoz a kijelentéséhez, hogy francia nyelven született regényei (Lassúság, Azonosság, Nemtudás) nem jelenhetnek meg fordításban egykori hazája könyvpiacán. Kétségtelen, hogy ez a sors vár Az értelmetlenség ünnepére is, amelynek első kiadását kritikusai szerint azért engedélyezte az olaszoknak, mert ellentmondásokkal teli egyesítése és lassú modernizálása okán Olaszország nagyon is sok tapasztalatot szerzett az értelmetlenség terén. Ez a regény tehát náluk találhat igazán nagy visszhangra. Hét fejezetből áll a mű: A hősök bemutatkoznak, Bábszínház, Alain és Charles gyakran gondol anyjukra, Mindenki jó kedvre vágyik, A tollpihe a mennyezetig száll, Angyalok bukása, Az értelmetlenség ünnepe. A négy főhős négy jó barát. Egyikük a női test erogén zónáiról elmélkedik. A combokban a romantikus megközelíthetetlenséget, a fenékben a vidám és a közönséges brutalitást, a keblekben az anyaságot látja. „Mindegyiknek eme női aranyhelyek közül erotikus küldetése van. De milyen erotikus küldetést közvetít a köldök? Elhallgatott és azt mondta: Egy dolog világos – ellentétben a combokkal, a fenékkel és a keblekkel, a köldök semmit nem közöl a nőről, akié, helyette arról beszél, ami nem az övé.” „Miről? A magzatról.” „Az embrióról természetesen.” Mire Alain: „A szerelem az individualitás ünnepe volt valamikor, az utánozhatatlanságé, annak az ünnepe, ami egyedi, ami gyűlöli az ismétlődést. De a köldök nem hogy nem lázad az ismétlődés ellen, felhívás az ismétlésre. Évezredünkben a köldök jegyében fogunk élni. Ebben a jegyben mindannyian egyformán a szex katonái vagyunk, ugyanazzal az előreszegett tekintettel ugyanarra a hasközépi lyukra nézünk, amely minden erotikus vágy egyetlen értelme, egyetlen célja, egyetlen jövője.”Négy hőse van a történetnek, mind a négyen másképpen törődnek bele az értelmetlenségbe. Halálos betegnek adja ki magát az egyik, a másik, az egykori színész, aki pincérként dolgozik különböző esteken, eljátssza, hogy pakisztáni. Legjobb haverja a cinkosa ez ügyben. És itt van Quaquelique, a legnagyobb nőcsábász. Módszere egyszerű: minden összejövetelen, ahol a férfiak zöme pompás bókokat szór a nőknek, ő csupa közhellyel kápráztatja el őket. Sikerének titka abban rejlik, hogy a magasröptű beszélgetések fárasztják a nőket, hiszen folyamatos szellemi készenlétben kell lenniük, hogy jól szerepeljenek. Ez pedig kimerítő számukra. Quaquelique viszont az értelmetlenség menedékét biztosítja számukra, egy nyugodt kikötőt, ahol lehorgonyozhatnak. Mellette nem kell kitűnniük, őt nem kell legyőzniük. Mivel a regényt Kundera franciául írta, olvasói most elsősorban arra a kérdésre várják a konkrét választ, miért épp az olaszok kapták meg elsőként a megjelentetés jogát? Karel Hvížďala, a neves cseh író és publicista szerint Berlusconi Itáliája az értelmetlenség utolsó hazája Európában. Ahogy megállapítja: nemcsak Mussolini volt tragikusan groteszk, az volt az olasz kommunizmus is, amely a reális szocializmust csukott szemmel nézte. Az olasz politikát – Hvížďala szerint – még mindig három jó hangú tenor képviseli egy felcicomázott színpadon, amely egy vidéki karnevál képeit juttatja eszünkbe. Hogy miképpen fogadja a francia kritika Milan Kundera új könyvét? Alessandro Piperno, a jeles olasz író így fogalmaz: „Az értelmetlenség ünnepe csupán egyetlen vonal alatti megjegyzés Kundera életművében.”