Az emlékművek erejéről

A Virginia állambeli Charlottesville városában a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető fáklyás neonáci tüntetést idézett elő a város azon döntése, hogy eltávolítják a helyéről Robert E. Lee tábornok szobrát. Lee tábornok volt az amerikai polgárháborúban a konföderációs hadsereg főparancsnoka, mely a rabszolgaság megőrzéséért harcolt a szakadár Délen. A hadvezér lovas szobra 1924 óta áll Charlottesville-ben, amikor a sötétbőrűek lincselése nem számított ritkaságnak. Le Nelson admirálissal A charlottesville-i események nyomán Nagy-Britanniában is megjelentek olyan hangok, melyek Nelson admirális híres londoni Trafalgar téri szobrának eltávolítását követelik, arra hivatkozva, hogy a hadvezér támogatta a rabszolga-kereskedelmet.  Két évvel ezelőtt pedig tüntetők azt követelték, hogy egykori alma matere, az Oxfordi Egyetemhez tartozó Oriel College tüntesse el területéről Cecil Rhodes szobrát, akinek nézetei a fajról és a birodalomról ma elfogadhatatlannak számítanak. (Cecil Rhodes, 1853-1902, angol származású dél-afrikai üzletember, politikus, a gyarmatosítás megrögzött híve, a családneve után Rhodesiának keresztelt dél-afrikai ország megalapítója. A szerk. megj.) A képrombolás mágikus ereje Mindig is volt valami mágikus az effajta képromboláson, amely azon a meggyőződésen nyugszik, hogy ha leromboljuk a képét, azzal valahogy megoldódik a hozzá kapcsolódó probléma is. Amikor a 16. században az angol protestánsok megkérdőjelezték a Római Katolikus Egyház hatalmát, a felbőszült csőcselék fejszékkel és kalapácsokkal esett neki a kőből faragott szentszobroknak.  A 18. századi francia forradalmárok ugyanezt tették a templomokkal. A jelenség legradikálisabb példája azonban csak mintegy ötven évvel ezelőtt zajlott le a kommunista Kínában, amikor a vörös gárdák buddhista templomokat, konfuciánus könyveket, s bármi réginek és hagyományosnak nevezhetőt semmisítettek meg, a Kulturális Forradalmat hirdetve.  Nem ilyen egyszerű Könnyű elítélni az effajta rombolást. Pompás épületek és műalkotások vesznek el. Szinte azt hihetnénk, hogy csak olyan emberek kívánhatják ezt, akik hisznek az ábrázolások mágikus erejében. A múlt emlékeinek megítélésekor az lenne az értelmes hozzáállás, ha azokat csupán történelmi artefaktumoknak tekintenénk. S mégsem ilyen egyszerű a dolog. Ki érvelt volna amellett, hogy 1945-ben német utcák és terek tovább viseljék Adolf Hitler nevét? A Führer szobrainak eltávolítása határozottan nem nevezhető gyermeteg tévedésnek – ahogyan a szovjet vezetőké sem Kelet- és Közép-Európában 1989 után.Itt persze felmerül, hogy az említett alkotások művészeti értéke alighanem elmarad a középkori Anglia templomaitól vagy a Tang-dinasztiabeli buddhista szobrokétól Kínában. Csakhogy ebben az esetben Lee tábornok szobrait sem kellene megőrizni, pusztán művészeti okokra hivatkozva. Hol a határ? A kérdés tehát az, hol húzzuk meg a határt. Történelmi személyiségeket a kezeikhez tapadó vér mennyisége alapján ítéljünk meg? Vagy határozzunk meg egy fix időkeretet? Felmerül, hogy mindenképpen eltávolítandók azon gonosztevők emlékművei, akik még élő emlékezetben vannak, ezért reprezentációik fájdalmat okozhatnak a túlélőknek, s minden ennél régebbi maradhat. De ez sem működik maradéktalanul. Egy nyilvános Hitler-szobor megőrzéséért szóló érvelés – már ha ilyesmi létezik még egyáltalán – nem válik erőteljesebbé az idő múlásával.  A történelem nem semleges Sokan azzal érvelnek az USA-ban, hogy a konföderációs emlékműveket pusztán történelmi emlékeztetőkként, a közös „örökség” részeként kellene megőrizni. A gond az, hogy a történelem nem mindig semleges. A jelenben is lehet mérgező. Az, ahogy a múltunkról mesélünk, s ahogy életben tartjuk az emlékeket a kulturális artefaktumok által, nagymértékben meghatározza, hogyan látjuk magunkat közösségként. Ennek feltétele egy bizonyos szintű konszenzus, ami gyakran hiányzik, különösen, ha polgárháború kötődik a történethez. A német példa A háború utáni Németország története eléggé kézenfekvő. Mind Kelet-, mind Nyugat-Németország a náci örökséggel szembehelyezkedve kezdte meg építeni kollektív jövőjét. A német társadalomnak csupán egy elhanyagolható hányada inklinál a Harmadik Birodalom emlékének tiszteletéhez. Ennek ellenére Németország a mai napig tiltja náci jelképek használatát, attól tartva, hogy ez még mindig arra ösztönözhetné az embereket, hogy ismételjék meg országuk legsötétebb történelmi fejezetét. Ez a félelem érthető és nem teljesen irracionális. Az ilyennemű kísértések talán még meg is erősödhetnek azzal, hogy a nácizmus kiesik az élő emlékezetből. Nagy-Britannia újabb kori történelme kevésbé traumatizáló. Cecil Rhodes vagy Nelson admirális nézetei, bár a maguk idejében teljesen szokványosnak számítottak, ma semmiképp sem nevezhetők divatosnak. Nagyon kevéssé valószínű, hogy Nelson admirális szobrára tekintve vagy az Oriel College-be látogatva sok brit késztetést érezne a rabszolgaság bevezetésére vagy egy afrikai gyarmatbirodalom létrehozására. Nosztalgia és rasszizmus Az amerikai Dél viszont továbbra is problémás. A polgárháború vesztesei valójában sosem törődtek bele a vereségükbe. Sok déli – bár messze nem mindenki –, még mindig azonosul a konföderáció „ügyével”, s annak kegyhelyeit kollektív identitása részének érzi.  Jóllehet épeszű ember ma aligha akarhatja a rabszolgaság újraélesztését, a „régi Dél” iránti nosztalgia azonban még mindig összekapcsolódik a rasszizmussal. Ez az oka annak, hogy Lee tábornok szobrai bírósági épületek előtt vagy más nyilvános helyeken ma is kártékonyak, s ezért sokan, köztük a déli liberálisok, az eltávolításukat követelik. Nem csak képek Ideális megoldás nem létezik a problémára, pontosan azért, mert nem csupán kőbe vésett képekről van szó. Délen a történelmi sérelem érzése nagyon is politikai. A polgárháború sebei nem gyógyultak be. A rurális Dél nagy része szegényebb és rosszabbul képzett az USA többi részénél. A déliek úgy érzik, nem kapnak elég figyelmet, s a partvidékek urbánus elitje lenézi őket. Ez az oka annak, hogy olyan nagy arányban szavaztak Donald Trumpra. Néhány szobor ledöntése nem oldja meg ezt a problémát. Éppen ellenkezőleg, még súlyosabbá teheti. Ian BurumaA szerző a New York Times Review of Books munkatársa és a New York-i Bard College oktatója. Számos könyve jelent meg. ©Project Syndicate