Az emberi szív megfigyelője

Egy német kisváros nyomán választotta, ahol a napóleoni időkben adóbehajtóként olyan sikeres volt, hogy a császár még a csúfos véget ért oroszországi hadjárat zűrzavarában is emlékezett rá. De Stendhal is erre az időszakra emlékezett a legszívesebben egész életében. Azokra az évekre, amikor még egy szegény parasztfiú is, ha elég bátor és elég tehetséges volt, akár tábornoki rangot is szerezhetett magának, s persze hivatalt és tekintélyt is. Napóleon bukásával, a restauráció idén azonban mindez szertefoszlott, s a régi-új rendszer keményen elbánt mindazokkal, akik alantas származásuk dacára túl magasra törtek. Ezt a feltörő, majd porba hulló hőst írta meg első nagy regényében, a Vörös és feketében. Stendhal már elmúlt 45 éves, amikor Julien Sorel történetének megírásába fogott. S noha az élményeket, a részleteket már évtizedek óta gyűjtötte és hordozta magában, végül egy száraz rendőrségi beszámolóra volt szüksége ahhoz, hogy ezt a halhatatlan történetet papírra vesse. (Érdekes egyébként, hogy a másik két nagy regényhez is szüksége volt egy ilyen „kezdőlökésre”. A Pármai kolostort történetesen egy 16. századi olasz krónika alapján kezdte írni.) Az újsághír egy szegény fiatalemberről szólt, aki bosszúból rálőtt korábbi szerelmére, egy nálánál évekkel idősebb aszszonyra, mert az féltékenységből a karrierjére tört. Ha egy mondatban kellene összefoglalnunk a Vörös és fekete cselekményét, talán éppen ez a mondat lehetne az. De ennyiből vajon ki hinné el, hogy a világirodalom egyik legnagyobb alkotásáról van szó? Ha csak egy szerelmi háromszög története volna a regény, akkor egyike lenne a sok tucatnyi ilyen és hasonló műveknek. De a felfelé törekvő, s végül elbukó Julien Sorel sorsa egyfajta vádirat is, amelyben az író ítéletet mond a napóleoni időket követő évtizedek Franciaországáról, arról a korrupt és pöffeszkedő hatalomról, amely ismét a származást és a rangot szeretné a tehetség és a rátermettség fölé emelni. A plebejus származású Julien Sorel céltudatosan, olykor a kisebb hazugságoktól sem visszariadva tör célja felé, de egy idő után rádöbben arra, hogy önmagát tagadná meg, ha folytatná ezt az önámítást, ha elhinné, hogy csak a tehetségével megszerezheti mindazt, amire vágyik. Természetesen a szerelem is – akárcsak a másik két nagy stendhali regényben, a félbehagyott Vörös és fehérben és a sokak szerint az életművét megkoronázó Pármai kolostorban – központi szerephez jut a Vörös és feketében, jól szemléltetve az író „szerelemelméletét”, amelyet egy terjedelmes írásban fogalmazott meg, s amely akár egy pszichológiai tankönyvnek is beillene. Stendhal, amikor egyszer a hivatásáról és a munkájáról kérdezték, ezt felelte: az emberi szív megfigyelője vagyok. S noha a válasza alighanem megrökönyödést keltett, nem lehetett volna pontosabb. Regényeit vagy elbeszéléseit pusztán szerelmi történetekként is olvashatjuk, figyelemre sem méltatva azt a kemény társadalombírálatot, amely a sorokból kisugárzik. Mert Stendhal az emberi lélek apró rezdüléseit is mindenki másnál tökéletesebben ismerte. Éppen ezért meglepő, hogy egy romantikával átitatott korban ezek a regények alig keltettek feltűnést. Anyagilag nem jelentettek sikert az írónak, aki arra kényszerült, hogy valamilyen hivatalért kilincseljen, s csak barátainak, befolyásos ismerőseinek köszönhette, hogy végül egy szerény megélhetést biztosító konzuli állást kapott a Vatikáni Államban, és éveken át Civitavecchiában, ebben a Rómához közeli, de akkor nyolc órányi utazásra lévő kisvárosban tologathatta az aktákat. Itáliáért, főleg az olasz művészetért és az olasz szépasszonyokért rajongott egyébként, de ebben a spicliktől és rendőrkémektől hemzsegő környezetben a diplomáciai szolgálat aligha jelenthetett számára elégtételt. Leveleit rendre felbontották, lemásolták és minden utazásán éberen követték. Stendhal mindezt jól tudta, ezért van leveleiben, kéziratainak lapszéli jegyzeteiben annyi homályos utalás és célzás, sőt olykor rejtjelezett mondat. Olykor mulatságos helyzeteket is teremtett ez az elővigyázatosság: egyszer a hivatalos jelentésekhez akaratlanul a saját céljára kialakított rejtjelkulcsot is csatolta, nem kis fejtörést és zavart okozva ezzel a párizsi külügyminisztériumban. De az irodalomtörténészek sem voltak kevésbé tanácstalanok, amikor Stendhal életének mozaikköveit igyekeztek összerakni. Ki hinné, összegyűjtött művei nyolc vaskos kötetben jelentek meg magyarul az 1960-as évek második felében. Ezeknek csak egy részét alkotják a már említett regények és a többnyire itáliai ihletésű elbeszélések. Rengeteg levelet, naplójegyzetet és főleg útirajzot is papírra vetett. Ez utóbbiak igen érdekes olvasmányok, az ember nem is sejti olykor, hogy már az utazás megkezdése előtt a javát megírta, csak a helyszínen hallott történetekkel és anekdotákkal egészítette ki a szöveget. Mesélik, hogy az olyan részletesen és hűen megörökített dél-franciaországi tájat csak évekkel később látta, mint ahogy könyvben beszámolt róla. Az olasz képzőművészet iránti rajongását egy könyvben fejezte ki, és egy terjedelmes kötetet írt Rossiniről is, jóllehet a zenében dilettáns volt. Életében csak két értő kritikusa volt: a jó barát Prosper Mérimée és a század másik nagy zsenije: Balzac, aki a Pármai kolostorról 62 oldalas lelkendező elemzést írt. Stendhalt ez nagyon boldoggá tette, de mégis sejtette, hogy az ő műveinek értő olvasói majd csak ezután születnek meg. Jóslata, hogy regényei az 1880-as években jutnak majd el a szélesebb olvasóközönséghez, szinte évre pontosan bejött. S a világhír még ennél is később, már a 20. század hajnalán, első harmadában kapta szárnyára a nevét. A halál úgy csapott le rá, ahogy mindig is remélte: váratlanul, az utcán bandukolva. 1842. március 22-én késő délután Párizs belvárosában agyvérzést kapott és összeesett. Azonnal kórházba szállították, de már nem tért magához és még aznap éjjel meghalt. Sírján róla magáról csak ennyi olvasható: Arrigo Beyle, Milanese (utalva eredeti családi nevére és Milánó iránti rajongására). A maga fogalmazta sírfelirat is csupán három szó: „Visse, scrisse, amó” (Éltem, írtam, szerettem).