Az ember csak úgy lót-fut...

Ábrahám alig figyelt oda, egy báránylapocka lenyesésével bíbelődött, azzal kínálta az Urat. Jó házigazda akart lenni.

– Mondom – ismételte meg az Úr –, a két városnak vesznie kell!

– Hogyan?! – riadt meg Ábrahám. A két városban rokonai laktak. Szerencsére nem kérdezte, miért. Nem kérdezte, mely városokat. Sejtette is különben, még ha most nem is figyelt igazán oda. A figyelmetlenség Isten ellen való vétek!

Újabb tálat tolt a vendég elé, kenyeret tört, bort töltött, nagyon ügyelt, hogy a vendég ruhájára ne loccsanjon. Annyi mindenre figyelnie kellett.

– Hát majd kénköves, tüzes esővel – mélázott el az Úr.

Csendben eszegettek tovább. Csend bent, csend kint. Még az állatok is elnémultak. Levél sem rezdült.

– Az emberek... – szólalt meg Ábrahám, vigyázva, nehogy szava tiltakozásnak tűnjön –, az ember furcsa szerzet. Nem látja a holnapot. Csak a mának él.

– Mert bűnösök! – bólintott az Úr.

– Az emberek – folytatta Ábrahám bátortalanul –, bizony, esendőek. Csak azt ismerik fel, amit megmarkolhatnak.

– Tanulhattak volna az özönvízből is...

– Tanultak ők, de azóta felejtettek is. Az emberek a tegnapot sem látják. Halandók!

– Ennek is megvan az oka! Magatokra vessetek! – így az Úr. – Ráadásul – törte meg újra a csendet – utódaitokban legyőzhetitek a halandóságot. De a két város csak a mának él. Fiai jövőjét dorbézolja el. Fiai még az apáknál is rosszabbak lennének... és azok utódai? Terelhető barmok, majd egymásba harapó vadak. Pusztulnia kell a két városnak! Az emberek csak példákból tanulnak.

– De ha... – szólalt meg Ábrahám rémülettel hangjában –, ha van ötven köztük... ötven, aki igaz?

– Akkor megkegyelmezek a városoknak – mondá az Úr, és megtörölte száját az asztalkendőbe.

– És ha csak öt a híja? – hirtelenkedett Ábrahám.

– Akkor is – mondta kurtán az Úr.

– Negyven? – szólt Ábrahám most már halkabban.

– Legyen! – mondta az Úr. Szedelődzködött. Ábrahám felállt, hogy kikísérje.

– És ha harminc? – kérdezte.

– Az is jó.

A kapuhoz értek. A porszőnyegen csak a házigazda bizonytalan lábnyomai látszottak. Más semmi.

– Legyen talán húsz... – nézte göcsörtös lábujjait Ábrahám.

Az Úr bólintott. Ábrahám térdre ereszkedett, hajadonfőtt az Úr áldását várta.

Majd felnézett, mint a kölyökállatok, de öreg szeme hunyorgott.

– Kevesebb is elég? – kérdezte újra, alig hallhatóan.

– Ha tíz igazat találok, megkímélem a két várost! Ha tíz embernek fontosabb az ige, mint a szószátyárkodó fecsegés, ha át tudja lépni saját önzését, ha felsejlik rajta az én képmásom, amelyre teremtődött... ha tíz igazat találok...

De nem talált.

Négy embert kísért fel az angyal az Úr kijelölt menedékébe, a hegyre. Lótot, a feleségét és két hajadon lányát. A többiek – testvérek, rokonok – gúnyosan legyintettek, és maradtak.

– Aki visszafordul, sóbálvány lesz belőle, meghal! – Felfelé a kaptatón, amikor zúgva-bőgve elkezdődött a tűzvihar, az angyal figyelmeztette őket.

És Lót felesége visszanézett.

A tűzvihar elültével csak a hamu maradt meg a sóbálvány. Lót végigtekintett az isteni pusztításon, megtépte haját, szakállát, gönceit, és a sóbálványhoz botorkált.

– Látod, Uram? Mert én látom. A bálványt is, a hamutengert is. Az a mi hazánk. – Öreg, ráncos, májfoltos kezét a bálványra tette. – Ő meg csak el akart búcsúzni. Vagy kíváncsi volt. Nem tudom. Tán jobb néki így.

Visszament a hegyre, és berúgott. Éjszaka meghágta eddig érintetlen két lányát. Reggel főfájással pislogott a felkelő napba.

– Az élet megy tovább... – mondta csak úgy maga elé. – Most már ez az élet az élet. Pedig, ha akár csak tízen lettünk volna! Csak tízen, akik tenni akarnak valamit és nem csak magukért. Tízen! – Nézte a hamutengert, és a borostömlőért nyúlt...

Azóta az ember csak úgy lót-fut, mert oly nehéz megtalálnia a tíz igazat.

Lehet, hogy nem is volt tűzeső. A bibliai történetek szívesen festenek fel nagy freskókat, amikor a régmúltat idézik meg. Az Úrnak megesett a szíve Ábrahám elfajzott rokonságán. Hagyta, hogy Szodoma és Gomorra lakosai pusztuljanak bele élősködő, meddő sorsukba. Hiszen a nem teremtő társadalmak önmagukban hordozzák leendő pusztulásukat. Tűzvihar vagy hoszszú, meddő vegetálás, az eredmény szempontjából mindegy. Legyintett egyet balul sikerült teremtményeire, és továbbment. A többit elvégezte az idő.

A történet csak később született, tanulságul. Ránk örökítői talán éppen az ilyen időket sejtették meg, mint a mi korunk. Az utóbbi másfél évtized a mindenható profit évtizede volt. Ma is ebben a révületben élünk, filléres örömökért pusztítva ízlést, műveltséget, kultúrát. Új hőseink drága limuzinokban, bárdolatlan arcmással, kopasz fejjel, tetovált karokkal feszítenek, és megdobogtatják a lányos mamák szívét még akkor is, ha drogdílerek, pénzmosók, sikkasztók. Nem számít! Semmi sem számít. Zsizseregve bámulunk a Nyugat felé – a szabad piac majd mindent megold. „Ebből jön majd a jólét meg a demokrácia.” Bár lassan tán már kétségekkel tekintünk tegnapi reményeinkre. Melyek, minő véletlen, csupán anyagi jellegűek voltak.

Ha már nyugat felé szokott a tekintetünk, az ég kárpitját fellobbantó naplemente idézze meg a bibliai tűzvihart. Ennek tükrében talán megtaláljuk önmagunkat. A könyvért nyúló kezet, a valódi zenét hallgató fület, az éneklő vagy mesél# szájat. A gesztusokat, ahogy színház- és koncertjegyet veszünk, vagy ahogy szerencsésebb társaink mecénások lesznek. És azt a gesztust, ahogy gyermekeinkből (ó, Uram, ők egyre kevesebben vannak!) nem gazdag, hanem teljes embert szeretnénk majd faragni... Mert ezen gesztusok nélkül meg sem maradunk. Nem önmagunk maradunk.

Van-e, lesz-e tíz igaz városunkban, községünkben?