Az elme szabad állat

Ahogy kötetének Hangolás című előszavából megtudjuk (jobban mondva nem tudjuk meg) „elsősorban más irányú” elfoglaltságai miatt függeszti fel irodalomkritikusi tevékenységét. Ettől az okfejtéstől nem lesz okosabb az olvasó, s azon is elgondolkozhat, miért van az irodalomkritikusi szóban az irodalom dőltbetűs szedéssel kiemelve. E sorok írója egy könyvkereskedelmi lapban találta meg a rejtély megoldását. Bán Zoltán András színikritikákat továbbra is ír, Csont András álnéven; irodalomkritikusi tevékenységével pedig azért hagyott fel, mivel regényírásba kezdett, s nem szeretné, ha műítészi munkája befolyásolná szépírói tevékenységét.

Ha Bán Zoltán András valóban komolyan gondolta ezt a bejelentését – márpedig egyelőre úgy tűnik –, az a magyar irodalomkritikai élet számottevő kára lesz, ugyanis egy nehezen pótolható egyéni hang veszik el ezáltal, melyhez talán csak legkomolyabb vitapartnerének, Farkas Zsoltnak a beszédmódja fogható. Bán, ha csak tehette, nem mondott dicséretet a bírált műről, kevés az olyan szöveg, amelyről az elmúlt húsz év során elismerően nyilatkozott. S miért ne lenne létjogosultsága az ilyen típusú megszólalásmódnak? Persze fennállhat a veszélye annak, hogy az értékelő szólamot tekintve elsődlegesnek az elemzés-értelmezés háttérbe szorul, esetleg a bírálat durva személyeskedésbe megy át, erre is volt példa Bán két évtizedes kritikusi pályáján.

A 476 oldalt kitevő anyag a szerző folyóiratokban megjelent írásainak körülbelül harmada, így bizonyos, hogy gondos válogatást tartunk a kezünkben. Ráadásul kötetbe kerülésük előtt szerzőjük szerkesztette: bővítette vagy húzta a szövegeket, esetenként paratextusokkal látta el. Az így keletkezett kompozíció hat fejezetre oszlik. A Hangok a súgólyukból címűben színikritikáit, drámákról írott bírálatait gyűjtötte egybe. A Ködképek a regény láthatárán címűben regényértelmezéseit olvashatjuk. A következő, címével újfent Bán Zoltán András nagy kedvencét, Kemény Zsigmondot megidéző fejezet A szív örvényei, avagy a házasságtörési regényekről némileg kilóg a sorból. A Félmúlt című részben a múlt század második felében keletkezett regényekről szóló írásaiból válogatott. Az utolsó két fejezet, a Zsurnálkritika és A nap követelménye pedig a ‘90-es években megjelent kritikáiból áll össze.

Bán szerint a leginkább túldimenzionált házibulihoz hasonlítható magyarországi irodalmi életben (Vajon hogyan fogalmazott volna, ha Szlovákiában élne? – merül fel óhatatlanul a retorikai (?) kérdés, melyre a válasz – tartok tőle – nem lenne túlságosan hízelgő…) a kritikus „akkor jár a legjobban, ha nem kapcsolódik semmilyen intézményhez, csoporthoz.” S ebben az utópisztikus mondatban rejlik könyvének talán egyedüli szemléleti hibája: Bán Zoltán András úgy ír, mintha az irodalmi rendszeren kívül vagy afelett állna, holott ez lehetetlen.

A szerző Bornemisza Pétertől vette kritikusi hitvallását, mely ekképpen hangzik: „Az ganéjt és undok szart míg nem mozgatod, nem annyira büdös. Mihelyt megmozdítod, ottan az benne való büdösség felindul”; s kötetében igyekszik mindvégig következetesen megfelelni e passzionátus ganéjmozgatásnak. Talán éppen ezért Bán Zoltán András rendkívül tudatosan szerkesztett könyve nemcsak tanulságos, hanem szórakoztató olvasmány is.

(Bán Zoltán András: Az elme szabad állat. Magvető, Budapest, 2000)