Az elme megmerülése a múltban

Nem utolsósorban esetleg nyomott a latban az is, hogy annyi jelölés után ez a zseniális színésznő – aki amit megformál, azt tökélyre viszi – már nem mehetett volna el úgy, hogy újfent lecsúszik. Bár ez lett volna a legkevesebb, mondom mégis. Díj nélkül sem lett volna kevesebb az alakítása, s ő maga sem. De megkapta, ahogy vártuk, és nemcsak azért, mert a legtöbb szerepéért megkaphatná (utalnak erre a jelölések is). Mégis ki kell mondani, ha ezért és most nem emelték volna Oscar-trónra, akkor egyébként miért és mikor. Övé ez a film. Teljes egészében beragyogja a thatcheri kékkel, bordóval, lilával, kosztümvonalakkal és kimért eleganciával egyaránt. Teljes mértékben az övé a Phyllida Lloyd rendező által vászonra álmodott mozi „Margaret Thatcherről, az Egyesült Királyság első és egyetlen női miniszterelnökéről, a huszadik század egyik legismertebb és legbefolyásosabb asszonyáról”.

Annyira koncentráltan van jelen ebben a moziban, hogy már-már úgy tűnhet, mintha Meryl Streep jobb lenne az eredetinél is. Bár azt, hogy milyen a politikától távol élő idős eredeti, nem nagyon tudjuk. Ő azonban úgy játssza el az idős Thatchert, hogy az valóban színészi tökély (de ugyanígy él a vásznon az ereje teljében lévő Vasladyként is).

Lehet maszkkal húsz-harminc évet is rárakni a színészre, ma bizonyára ezer trükk létezik arra, hogy meggyőzővé tegyék az idős kort fiatalabb színész esetében is. Ám ahogy a megjátszott részegséget, a rosszul eltalált kort is elárulja a szem. A szem sugárzását nehéz trükkökkel módosítani.

Meryl Streep abszolút a maszk alól éli a Vaslady időskori figuráját. Ennek egyik legmarkánsabb példája az a jelenet, amelyben éjszaka felébreszti őt a megcsörrenő telefon, s megpróbál feltápászkodni az ágyból. Egy pici empatikus készséggel nézve ezt a teljesítményt, a legvalósabb öregkori fáradtság elhatalmasodását érezhetjük át. A lélegzetvételek, a nyeldesések, a kereső tekintetek, az egész test erőtlen vergődése az a színészi hozzájárulás, ami mindenek fölé emelhető Oscar-díjjal. A demenciában szenvedő idős Thatcher bemutatása – amiért azonban több bírálatot kapott a film – a 105 perces mozi legemberibb, érzelmekkel legmegközelíthetőbb vonala, ami csakis Meryl Streep színészi igézetének köszönhető. Az, amit ő hoz, az átalakulásai, a Vaslady legtökéletesebb illúzióját nyújtják. Mintha nem is a mása lenne… Ehhez persze tökéletesen alájátszanak Meryl Streepnek. A gardróbját, a hajviseletét, a sminkjét olyan precizitással készítették elő, teremtették meg, hogy azon egy vasalónyom, egy félreöltött férc, egy elrajzolt vonás, egy árnyalatnyi festék nem hibázik. Minden a helyén van ahhoz, hogy Meryl Streep életre keltse ennek a konzervatív politikusnak a stációit a karrierje útján. Amit ez a kivételes színésznő ebben a moziban nyújt, az egy politikus asszony hatalom általi felemelkedése és bukása ámulatos színészi tálalásban.

A többi, ami nem Meryl Streep, az valahogy átitatódik azzal a politikával, amely arról a Thatcherről szól, aki egykor a legbefolyásosabb nő volt a világon, ám akinek személyével összefüggésben – Lloyd, a rendező nyilatkozata szerint – „a britek a mai napig nem tudnak megszabadulni attól a kettősségtől, hogy a politikus egyfelől szörnyeteg, másfelől viszont a szigetország szentként tisztelt megmentője”. A politikai életrajzot a demenciában szenvedő idős Thatcher lelki-szellemi szűrőjén keresztül látjuk. Megidézi férjét, s a férje szellemképével folytatott dialógusokból tárul fel politikusi személyisége. Így aztán ez a film nem az, amire számítunk. „Nem egy politikus karrierjének kronológiai alaposságú felidézése, csupán egy szubjektív visszaemlékezés.” Bár ez a „csupán” így is sokat jelent, hiszen ebben az időskori demenciával terhelt emlékezésben valójában a Vaslady egész élete feltárul, szerelemmel, elhatározásokkal és politikájával. Hangsúlyozom még egyszer: nem a politikai életrajz a film lényege, s főleg nem az erőssége, hiszen ahogy Meryl Streep még a londoni premieren nyilatkozott, „nem az erőskezű politikust, hanem az embert akartam bemutatni”. Ez az, ami a leginkább sikerült. Az időskori elme megmerülése a múltban. A lassú, elhúzódó kitárulkozás.