Az életöröm evangélistája volt

Aleksander Kaczorowski lengyel bohemista nem kis történetekkel dúsított memoárja az író születésének közelgő 110. évfordulója alkalmából jelent meg a cseh könyvpiacon.

Lengyelországban már korábban kézbe vehették az olvasók. Kaczorowski (szül. 1969) író, újságíró és fordító, a varsói egyetem tanára, a Newsweek Polska főszerkesztő-helyettese húszévesen, de már ifjú bohemistaként ismerte meg Hrabalt. Nagy lelkesen rögtön a fordítója akart lenni, ám a nyolcvanas évek végén az addig megjelent Hrabal-elbeszéléseket már ismerték a lengyelek. Ezért döntött később úgy, hogy akkor írni fog róla. 1997-ben, amikor az író meghalt, ő rajzolta meg a portréját a legolvasottabb független lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza felkérésére. „Életművével az életet dicsőítette, mégis öngyilkos lett. Miért?” – kérdezte búcsúztatója címében, utalva Hrabal végzetes kórházi lépésére.

Édes apokalipszis címmel most megjelent könyve olyan szerzők, Hrabal-kutatók munkáira támaszkodik, mint Radko Pytlík, Tomáš Mazal és Szigeti László (a nemrég újra kiadott Zsebcselek riportere), akik az elmúlt évtizedek során mélyrehatóan foglalkoztak Hrabal életútjával és irodalmi tevékenységével.

„Végül is mi történt Hraballal? Kizuhant az ablakon, vagy kiugrott?” – teszi fel a kérdést Kaczorowski könyve bevezetőjében. Mi persze már tudjuk az igazat, a kórház igazgatójának sebtében összetákolt „hivatalos jelentését”, amely galambok etetéséről és véletlenszerű balesetről szólt, akárcsak a valós történést, hogy Hrabal – felérve „az üresség csúcsára” – életét megunva, önszántából vetette le magát kórházi szobája ablakából.

Kaczorowski Hrabal-monográfiája több tucat történetet leporol az író életéből. Megidézi azt a súlyos balesetét is, amelyet a kladnói kohóban szenvedett el 1952 nyarán. Üzemi baleset érte. Berepedt a koponyája. Munkatársai döbbenten álltak felette. Azt hitték, vége. Nyolc hónapba telt, míg felépült. Három hónapig kórházban ápolták, öt hónapig otthon gyógyult. Aztán visszatért a Poldi Művekbe, de 1954 őszén már Prága Spálená utcai hulladékpapír-begyűjtőjében dolgozott.

Szigorúan ellenőrzött vonatok című kisregényéből (és annak Jiří Menzel rendezte, Oscar-díjas filmváltozatából) tudjuk: ifjúkori félénksége nem engedte túl közel a nőkhöz. Kaczorowski szerint életében először huszonkét évesen volt szerelmes. Kiválasztottja egy tizenöt éves kislány volt. Benne látta meg első múzsáját. Nagyobb fellángolásokat élt meg a vérzivataros időkben, majd a háború után, amikor egy tizennyolc éves zsidó lány viszonozta érzéseit. Ahogy később írja: „Négyszer voltam nagyon szerelemes, és semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy olyan életre-halálra szóló szerelemmel nősüljek... de a szerelmeim úgy gondolták, nem nekem való a házasság. Többet költök, mint amennyit keresek, és valahogy nem is mentünk egymással semmire, úgyhogy a végén én voltam elhagyva.” Negyedik szerelme, akihez a leghosszabb és legtragikusabb kapcsolat fűzte, fiatalkori barátjának, a nymburki iskola későbbi igazgatójának a felesége volt. A negyvenes évek elején ismerkedtek meg, majd pár esztendővel később, már a háborút követően léptek szerelmi viszonyba. Jarmila Holečková azonban nemcsak feleség volt, hanem néhány gyermek anyja is. „Ha nem lettél volna férjnél, vagy ha özvegy lettél volna... – közölte vele Hrabal –, te az enyém, én a tiéd lettem volna.” A levél írója később bevallotta: Jarmila táviratban, virágnyelven értesítette őt arról, hogy terhességét megszakította, így osztozhat a bűnében. 1956 őszén még mindig találkozgatnak, pedig Hrabal akkor már Eliška Plevová, vagyis Pipsi férje volt. Akkoriban ugyanis már nem tartotta fiatalnak magát, és szüksége volt valakire, aki rendet rak az életében.

Hrabal akkortájt úgy érezte, íróként ismeretlen és a sikerek is elkerülik, Pipsi pedig lélekben elfáradt korábbi kapcsolataitól, s tudta, közel a harminchoz egyre inkább csökkennek az esélyei, és aligha talál az igényeinek megfelelő férfit. Vagyis mindkettőjüknek szüksége volt a másikra. Hogy illettek-e egymáshoz? Hrabal nem sokkal azután, hogy megismerkedtek, azt mondta Pipsinek: „Én ugyanis, ha magával vagyok, úgy érzem, mintha nem is lenne velem.” Ennél nagyobb bókkal nem is illethette volna szeretett párját. Az ő társaságában ugyanis egyáltalán nem kellett megjátszania magát. Olyannak mutatkozhatott, amilyen valójában volt. Jiří Menzel fanyar iróniával kommentálta Hrabal házasságát. „Egy szudétanémet lányt vett feleségül, akit valamilyen oknál fogva nem űztek el az országból.” Pipsi nemcsak a felesége, bizonyos fokig az anyja is volt Hrabalnak, amit ő nagyon nehezen viselt, ám az évek múlásával egyre nagyobb szüksége volt rá. Meg is nehezítette sokszor az életét. Tomáš Mazalt, az író utolsó éveinek hűséges társát idézi a szerző, amikor megírja: Pipsi erőszak áldozata volt a háború végén. Hogy később nem tudott teherbe esni, az a szovjet katonák bűne volt. „Egyáltalán nem írnék, ha lennének gyerekeim – árulta el később Hrabal. – De ha már nincsenek, mit csináljak? Vagy felakasztom magam, vagy írok.” Tőle tudjuk azt is, hogy amikor az anyósa meglátta őt az esküvői képen, azt kérdezte a lányától: „Hol szedted össze ezt az oroszt?” Kiálló arccsontjaiból ugyanis arra következtetett, valahonnan az Ural mögül keveredett ide.

Részletesen olvashatunk Hrabal 1964-es amerikai útjáról is. Nagy örömére végre eredetiben láthatta Jackson Pollock és Andy Warhol képzőművészeti alkotásait. A beatmozgalommal az ötvenes évek végétől rokonszenvezett. Közel érezte magához a beatnikek lázadó életvitelét, kielégíthetetlen szépségimádatát, valamint azt, hogy fütyültek az anyagi javakra.

A Szovjetunióba már 1960-ban eljutott Hrabal. Az orosz irodalom ifjúkorától lenyűgözte. Behatóan ismerte Iszaak Babel, Szergej Jesze-nyin, Vaszilij Suksin műveit, akárcsak a híres moszkvai bárd, Vlagyimir Viszockij rendszerellenes dalait.

Népszerűsége csúcsán több országban kitüntették. Ünnepelték a franciák, az olaszok, a spanyolok, a németek, az angolok. Magyarországon, ahol ugyancsak népes olvasótáborral büszkélkedhetett, és Puskást, Hidegkutit meg a többieket élete végéig emlegette, nem jutalmazták semmiféle irodalmi díjjal.

„Édes jó istenem! Ez az élet mégis csak bolondulásig gyönyörű!” – hangoztatta, s ezt a mámorba kergető életszeretetét viszi végig könyvében Aleksander Kaczorowski is, aki szerint Hrabal nélkül szegényebb lenne a világirodalom, de maga a világ is.

A szerző a Vasárnap munkatársa