Az élet fája, avagy egy metaforikus műtárgy

Ezrek hívják le, mire szélesvászonra hintenék. Sőt, korongon (Blu-ray, DVD) már megjelent. Üzletpolitikai fekete lyukból fú a nyugati szél? Nyilván. A harminckétmillió körüli beruházást az Államokban alig több, mint harmadannyi térülés kísérte. Világviszonylatban viszont nyereséges, s mivel az olasz fasiszták miatt a Velencéből távozó ítészek gall palotájának seregszemléjén (Cannes) fődíjat nyert, bemutatása minket sem kerülhet el.

Az Újvilágban járunk. Ötvenes évek. Egy hétköznapi család mennyei napjaira tragédia vetül, csemetéjük elhalálozik. Sivár vidékké vedlik a fiútestvérek gyerekkora, az őrület határán táncoló édesapa árnyékában édesanyjuk oltalma sem hozhat megnyugvást. Évtizedekkel később Jack O’Brien (Sean Penn), a legidősebb srác üvegbástyák útvesztőiben botorkálva lékeli pallérozott elméjét, vissza-visszanyúlván meszsze ringó gyerekkorának világába. Hol ronthatta el? Mi(kor) veszett el?

Ennyi a tartalom. Vagy kevesebb. Keret egy filmfestményhez. Malick pemzlije tarkabar(a)ka képcellákba mártva fest metaforikus műtárgyat. Megvilágít, besüti a termet, ragyog. Egyrészt Douglas Trumbull gondozásában, aki félig-meddig visszalépett hivatásának ezen szegletéből, másrészt Emmanuel Lubezki remek érzékkel fényképezett pillanatfelvételeivel. Klasszikus betétdalokkal, falatnyi Alexandre Desplat-szakaszokkal. Öt nyersanyagcsonkoló társaságában öntötte végső formába „Sparky”, a texasi cowboy féltve őrzött létalternatíváját, mely személyes káprázatait vegyíti Tarkovszkij megannyi állóképével. Műtermében mintha Claude Nuridsany és Marie Pérennou mikrokozmosza elevendett volna meg, míg színjátszói belevesznek a végtelen horizontba. Alkotói holt idők nyújtják a vászonidőt, lelombozhatják, menekülésre késztethetik a közönséget. Vagy épp füttykoncertre, mint a Riviérán.

Ellenvetéssel élnél? „Mondd meg, ha tudsz valami okosat!” Jób(ól is megárt a sok). Bár meglehet, mindezt csak ért(ék)e(l)ni kéne.
Kaszás Dávid