Az anyanyelvhasználat a közszférában (1)

A nyelvi jogokat szabályozó legtöbb nemzetközi dokumentum tartalmaz olyan kitételt, mely szerint a kisebbségekhez tartozó személyeknek (illetve általában mindenkinek) joguk van szabadon és beavatkozás vagy bármilyen fajta megkülönböztetés nélkül – mind a magánéletben, mind nyilvánosan, szóban és írásban – használni saját nyelvüket. Ez a hivatalos kapcsolatokra és a közigazgatásra is érvényes, ami azt jelenti, hogy egy szlovákiai magyar elvileg bármely szlovákiai hivatalban beszélhet magyarul, magyarul szólíthatja meg a hivatalnokot, és a hivatalnok sem követ el semmiféle törvénysértést, ha magyarul válaszol a kérdésre.

Másrészről viszont az említett nemzetközi egyezmények értelmében az állam nem köteles a közszolgáltatásokat a kisebbségi nyelven is biztosítani, azaz a kisebbséghez tartozó személyeknek nem keletkezik automatikusan jogigényük ahhoz, hogy bármely hivatalban a saját nyelvükön intézzék az ügyeket. Egyre több viszont az olyan nemzetközi szerződés, amelyben már kifejeződik az az elv, hogy az államoknak bizonyos közszolgáltatásokat kisebbségi nyelven is kellene nyújtaniuk azokban a régiókban, ahol az adott kisebbségi nyelvet beszélők koncentrációja, valamint az állam erőforrásai ezt lehetővé teszik – és a kisebbségi nyelvű közszolgáltatások iránt igény mutatkozik.

A kérdés szakértője, az előző írásokban már idézett Fernand de Varennes rámutat arra, hogy nem egységes a jogi szakértők véleménye a tekintetben, hogy ez már létező jog-e, vagy csak egy alakulóban levő standard, tehát hogy az államnak vagy a kormánynak figyelembe kell-e vennie az ilyen irányú kisebbségi igényeket, vagy nem. Egyértelmű viszont a nemzetközi jogi szabályozás a tekintetben, hogy a vádlottat letartóztatásának okairól azon a nyelven kell tájékoztatni, amelyet megért. Ebben az esetben a hatóságnak használnia kell (esetlegesen tolmács útján) az adott kisebbségi nyelvet. A többi esetekben (pl. a kisebbségi nyelv használata a közigazgatásban, a közoktatásban, a bírósági és peres eljárásban, az állami tömegtájékoztatásban, a személy- és helynevek hivatalos használata stb.) a méltányosság és a diszkriminációmentesség elve alapján figyelembe kellene venni az adott kisebbség számát, tehát minél nagyobb létszámú, minél inkább koncentrálódik egy adott területen egy kisebbség, annál több szolgáltatást kellene a számára saját nyelvén nyújtani.

A fentiek értelmében az Európai Unió tagállamaiban is eltérő megoldásokkal találkozunk. A balti államokban az évtizedekig tartó oroszosítás ellenhatásaként a kilencvenes években olyan nyelvtörvényeket fogadtak el, amelyek értelmében a hivatalos kapcsolatokban vagy csak az adott állam hivatalos nyelve használható, vagy igen nagyszámú kisebbségi lakoshoz (pl. egy adott településen 50%-os részarányhoz) kötik a kisebbségi nyelv, azaz az orosz használatának lehetőségét. Hasonlóan „államnyelvvédő” törvények vannak érvényben Lengyelországban. A nyugat-európai államokban is csak kevés országban használnak ténylegesen is egy-egy kisebbségi nyelvet a hivatalos kapcsolatokban. Ezzel kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett ország Finnország, ahol két hivatalos nyelv – finn és a svéd – van, illetve Olaszország, pontosabban az olasz–német Dél-Tirol. Kevesebb szó esik róla, de szintén pozitív példákkal találkozhatunk Spanyolország egyes tartományaiban. Másutt viszont vagy a vonatkozó törvények gátolják a kisebbségi nyelvek használatát, vagy az adott kisebbségen belül olyan kevesen beszélik a nyelvet, hogy a közszolgáltatást inkább többségi nyelven veszik igénybe.

www.gramma.sk