Az akarat kongó termei

Mokos Attila, Tóth Attila és Ropog JózsefDömötör Ede felvételeA II. József című darabban csobognak a szavak, az érzelemdús tirádák, alakok színpompás szövedéke veti ki vagy olvasztja magába a hatalom ellentmondásaiban hősiesen hadonászó királyt. A II. József című előadásban kopár a tér és koppannak a szavak, aztán egy-egy szólam kötéllé fonódik össze és végigvág a közönségen.

Ritkán kezdődik színházi előadás mottóval, Verebes azonban nem először folyamodik ehhez az eszközhöz, hogy egyértelműsítse szándékát. John Lukács szavaival közli, hogy sokkal könnyebb a körülményekhez igazítani az eszméket, mint az eszmék szerint alakítani a körülményeket. Szimpátiája tehát a fantasztáé. Nem feltétlen viszont ez a hódolat.

A tér egy nagyszabású odú, hideg és kopott, a szürke falakon a kétfejű Habsburg-sas is csak egy folt a sok közül. Kis Kovács Gergely terében hangsúlyosak egyik oldalon a keskeny, magas ablakok és a magától nyíló hatalmas ajtó, a másikon pedig a szürke fal éppen csak egy kis ajtóval megbontott rideg tömbje. Gadus Erika részletgazdag, a kor viseleteit idéző, de foltokból álló hatalmas kosztümjei is a látszatról, a pusztulásról szólnak. Még a színpad is foltokban van bevilágítva.

A rendezői alapkoncepcióban az udvar, az őt körülvevő világ merevségével, pózával áll szemben II. József civilsége. A színészi eszközök is követik ezt a vállalást. Mokos Attila a szöveg dekorativitását szinte a felismerhetetlenségig roncsolja, pici gesztusokból, finom arcjátékból, millió hétköznapi jelből áll össze ez az inkább kereskedőnek, mint királynak látszó figura. Az első részben kitűnően feszül egymásnak ez az „emberi hang” és a szavak mögötti rögeszme. A világot pedig egy-egy harsányabb, egyértelműbb ellenszólam képviseli. A többiek sem a zeneiség, hanem a paródia felé mozdulnak. Jó példa Hadik (Németh István) figurája, aki öblösen mennydörög, de pátoszát lábszárdíszeinek idétlen csörgése teszi idézőjelbe. Mintha II. József szemszögéből látnánk mindenkit. Chanclos (Molnár Xénia) anyáskodása lágy fuvolázással hal el a semmiben, Hatzfeld (Pőthe István) gépies rikoltozása oltja ki szavainak jelentőségét, a pápa (Tóth Tibor) szó szerint kivetkőzik önmagából, Kolowrat (Bernáth Tamás) nem több egy bicegő árnyéknál. A magyar rendek (Tóth Attila, Ropog József) kacagányos harsánysággal képviselnek valamiféle középkort, bár a második részben Balassa (Gál Tamás) már civilizáltabb magyarként lép a király elé, de a múlt atavizmusaként siránkozó Pálffy (Ropog József) már szinte véglényként nyöszörög, megfosztva bármi igazságtól a magyarokat és megfosztva a királyt is attól, hogy elzárkózásának súlya legyen. A hölgyek (Holocsy Katalin, Varga Lívia, Mák Ildikó, Agh Erzsébet) szinte már kórust alkotnak, súlytalan rajongásukat Verebes nem is igazán tartotta fontosnak megkomponálni, az udvari impotencia újabb variációi ők is. Kaunitz (Fabó Tibor) az egyik, aki valóban partnere II. Józsefnek. Bár szavainak súlya van, gondolatilag ő ellensúlyozza racionalizmusával a király „holmi fantomkapkodását”, ám lila maskarájából kiderül, mit gondol róla a fenséges hivatalnok. II. József szemszögéből egyszerűsödik Eleonóra figurája is. Bandor Éva árnyaltan képes ugyan adagolni a szenvedélyek belső izzását, mégis túlságosan eldöntöttnek látszik ez a viszony – a nő kihasználja a férfit –, ráadásul Szomory lebegtetéséhez képest a bevallott testiség uralja a kapcsolatot, még nyilvánvalóbbá téve az érzelmi távolságot.

Verebes István közérthető akart lenni, egyértelműen ki akarta mondani, hogy minden tévedése, gyengéje, kudarca, esendősége ellenére II. József a tiszta hang, ő az ember a történelemben, mindenki más csak a hatalom anyagaként funkcionál, ám a legtisztább szándékok is áldozatául esnek a hatalom ragadozó természetének. Mintha az egész előadást Kaunitz mondatáért rendezte volna meg: „Az nem lehet, hogy valaki egy személyben az abszolutizmus s a forradalom legyen, az nem lehet, hogy egyszerre két helyen legyen, fönn és lenn – az nem!...” Bár kicsit egyszerűsítettnek tűnik az első rész képlete, a második résszel összehasonlítva derül ki, hogy amit vállalt, azt erőteljesen, érzékenyen képes megvalósítani.

A második rész már teljes mértékben alárendelődik a kudarcnak, a közelgő vég hangulatának, ráadásul az udvar szerepjátékának már nem ellentéte a király színpadi realizmussal, tehát stilizáltan megjelenített állapotromlása. A befejezés mégis tartogat meglepetést, hiszen Verebes értelmezésében nem adatik meg II. Józsefnek az emberi vég, visszatérünk a keretjátékhoz, maszkos alakok népesítik be a színpadot, és a halál már csak az eszmék szertefoszlását, az ember alulmaradását jelenti a történelem kérlelhetetlen szörnyetegével szemben.