Atomtitkok, holdrejtélyek, űrtalányok

Figyelgetem a dobozt, s van egy olyan érzésem, hogy a kerek évfordulók miatt József Attilával, Jules Vernével, a Pink Floyddal (a lista persze korántsem teljes) az idén egy kicsit többet foglalkozik majd a nyomtatott és az elektronikus média. Ez utóbbi zenekar 1965-ben alakult, tehát idén kereken negyven esztendős. Hogy a jubileumot megünneplik-e egy új albummal, esetleg koncertturnéval, afelől semmi hír. Most viszont egy, a popzene különcségeivel és furcsaságaival foglalkozó műsor lerántotta egyik titkukról a fátylat.

A Pink Floyd 1970-ben megjelent Atom Heart Mother című albumát a borítója miatt sokan csak így emlegetik: „a tehenes lemez”. De azt már kevesebben tudják, hogy miért pont Atomszívű anya a lemez címe, és miért éppen egy tarka tehén pózol a borítóján. Nos, mivel akkoriban a tarka, szemet kápráztató lemezborítók voltak divatban, a zenekar úgy döntött, ők inkább valami meglepő, meghökkentő ötlettel állnak elő. A tagok közül legtöbben arra hajlottak, hogy a borítón egy bezárt üvegajtón átlépő ember legyen, végül mégis Nick Masonre, a dobosra hallgattak, aki azt ajánlotta, hogy teheneket kapjanak lencsevégre. Elutaztak hát egy észak-angliai farmra, majd ott gondosan megvárták, míg a gazda a teheneket megfeji. Erre azért volt szükség, hogy a négylábú fotómodellek jobb kedélyállapotban tudjanak a lencsék elé állni. Bár több tekercsnyi filmet elkattogtattak, a borítóra csak a legszebb fotók kerülhettek. A bociszépségverseny győztese az elülső, a többi díjazott a tasak hátsó és belső oldalaira került. A lemez címét pedig Mason szerint egy napilap vezércikkéből kölcsönözték: „Egy terhes nőről írtak, akit egy Atomic Pacemaker nevű szívritmus-szabályzó műszer tartott életben. Innen a név: Az atomszívű anya. Később kialakítottunk egyfajta kapcsolatot a cím és a lemezborítón legelésző tehenek között. A mező a földanya testére, a cím inkább a föld szívére utal.” Nézem a dobozt. Filmalkotások terén nagyon válogatós vagyok, de a Mátrix és az Apollo 13 képeit kivételesen újra megnéztem. Ez utóbbit azért, mert az elmúlt tíz-tizenöt évben rengeteg hihetetlen újságcikk jelent meg fényes égi kísérőnk „viselt dolgairól”. Például arról, hogy amikor a Luna-kapszulák fotóin megpillanthattuk eddig sosem látott arcát, a sokból csupán egy felvétel volt publikus. A cikkek szerzői szerint bizonyára megvolt rá az ok, hogy a bennfentesek a többit örökre elrejtsék előlünk. Meg hogy a Hold már „foglalt”, és ott semmi keresnivalónk. Armstrong állítólag késlekedve tette meg „nagy” lépését a holdkomp létrájáról a Hold porába, mert Houstonban a repülésirányítók majdnem öt órát tanakodtak azon, vajon jó szemmel nézik-e botladozásainkat a szomszédos kráterek lelátóin a fogadtatásunkra összesereglett „házigazdák”.

Az Apollo 13-ról is sűrűn jelentek meg cikkek, amelyek arról szóltak, hogy az „idegenek” nem engedték leszállni. Miután a Hold felé vette útját, kisebb robbanás történt a műszaki egységben, és az asztronauták csodálatos bravúrral, a holdkompba átmászva, annak számítógépeivel számították ki bonyolult kényszerpályájukat, s így lavíroztak vissza a Földre. A NASA ebben a programban állítólag egy kis nukleáris energiaforrást csempészett volna a Holdra, s ezt a környezetre könnyen veszélyessé válható ajándékot „utasították vissza” a házigazdák.

Hát, nem tudom. A film másodszorra is tetszett, az pedig tény, hogy hosszú ideje egyetlen ember alkotta űrjármű sem közelítette meg a Holdat. Könnyűszerrel elhitették velünk, hogy a NASA gazdasági okokból törölte az utolsó járatokat. Pedig minden készen állt már a „további űrkalandokra”. Vajon tényleg megtiltották nekünk, hogy megvessük lábunkat égi kísérőnkön? Maradjunk csak itt, az Atomszívű Földanyán? A Mátrixban...