Ariadné Naxos szigetén

Épp ebből származnak gyakran felrótt dramaturgiai problémái: keretjátékának befejezetlensége és a benne felvetett kérdések válasz nélkül hagyása. De talán nem véletlen, hogy Strauss és Hofmannstahl nem akart választ adni azokra az örökzöld kérdésekre, amelyek művész és mecénás viszonyát, a művész kiszolgáltatottságát és a több pénzzel, mint ízléssel rendelkező közönségnek tett engedmények határát feszegetik. Mindketten tudták, hogy a válaszok koronként, sőt esetenként változók, általános recept nem létezik. Maga az opera viszont egy másik örökzöld témát boncolgat, a szerelmet, két aspektusból, a pillanat mámora és az egyszeri, megismételhetetlen szenvedély oldaláról nézve. Sokszínű és sokrétű Strauss operája, már csak azért is, mert a vendégeit szórakoztatni kívánó újgazdag házigazda szeszélyéből egy időben kerül bemutatásra a Thészeusztól elhagyott, halni vágyó Ariadné története és egy bohókás komédia. Ráadásul az antik mitológia és a commedia dell’arte ellentétes világa egy Mária Terézia-korabeli parvenü palotájában kerül egymás mellé.

Dieter Kaegi svájci vendégrendező, a dublini ĺr Opera intendánsa a jelenkorba helyezte a cselekményt. Nincs szenzációs aktualizálás, csupán aktualizálás, épp hogy csak jelzett színpadképpel és mértéktartó, de tetszetős kosztümökkel (díszlet- és jelmeztervező: Stefanie Pasterkamp). Nincsenek különleges rendezői ötletek, revelációként ható értelmezések, de minden korrektül a helyén van, logikus, elfogadható, és maximálisan engedi érvényesülni a zenét. És persze az énekeseket. Mert semmilyen rendezői bravúr nem helyettesítheti, ellensúlyozhatja a gyenge vokális teljesítményeket ebben az operában, amely az énekesekre rendkívül nagy terheket ró.

A prológban elsősorban a Komponistára, aki a darab szerint az Ariadné zenéjét írta. Strauss nadrágszerepet csinált belőle, női hangra bízta, hogy így érzékeltesse fiatalságát, tapasztalatlanságát, idealizmusát. Kaegi a Komponista megformálóját meghagyta nőnek, nem öltöztette férfiruhába. Ifjú, emancipált hölgy, olykor nem nélküli, hamvas kerub Denisa Hamarová Komponistája. Mind vokális, mind színészi teljesítménye meggyőző, szépen kimunkált, élvezetes. Iveta Matyášová felemás benyomást keltett Ariadné szerepében, pedig minden adottsága megvan hozzá. Kulturált, szép hangja mintha nem akart volna kinyílni, sokszor kevésnek hatott. Aki viszont vokálisan és színészileg is tökéletes teljesítményt nyújtott, az a Zerbinettát éneklő-játszó Ľubica Vargicová. Zerbinetta az operairodalom talán legmagasabb koloratúrszoprán szerepe, de Vargicovának semmiféle nehézséget nem okoztak a nyaktörő magasságok, amelyek az ő megszólaltatásában sosem hatnak öncélú gégeakrobatikának. Nála a karakterformálás eszközei, Zerbinetta játékos, sziporkázóan színes személyiségének jellemzői. Vargicová karcsú, rendkívül bájos Zerbinetta, a játéka ugyanolyan könnyed és természetes, mint az éneklése. Csak ritkán lehetünk tanúi énekes és szerep ilyen ideális találkozásának, ezt látni, hallani kell. Szergej Larin ismert és becsült kvalitásait hozta, hatalmas hangja kitűnően érvényesült Bacchus szólamában.

Megbízható teljesítményt nyújtott a commedia dell’arte négy férfi figurája: Daniel Čapkovič (Arlecchino), Ivan Ožvát (Scaramuccio), Martin Malachovský (Truffaldino) és Ondrej Šaling (Brighella), valamint a nimfák triásza: Erika Strešňáková (Najád), Gabriela Hübnerová (Driád) és Eva Šeniglová (Echó). Jól illeszkedett az együttes játékába Ján Ďurčo Zenetanára, Igor Pasek Táncmestere és Alfred Werner Majordomusa.

Az opera leghatásosabb jelenete Ariadnénak és Bacchusnak a szerelem apoteózisává magasztosított egymásra találása. A mindenütt hangsúlyosan puritán rendező ezt nagyon találékony módon oldotta meg, egyetlen hatalmas tükör segítségével. Ezzel sikerült „behozni” az előjáték szereplőit, akiket Strauss és Hofmannstahl a darab zárójelenetében már nem szerepeltet, de a tükör révén láthatóvá válnak, és tanúi lesznek a szerelmesek boldogságának.

Strauss kis zenekarra álmodta gyönyörű dallamait, ami fokozott feladatot ró minden egyes hangszerre. Sajnos muzsikusaink nem produkálták azt a csiszolt, homogén hangzást, amely a mű minden szépségét érvényesíthette volna. Ez valószínűleg nem a karmester, Walter Kobera hibája, hanem a zenészeké, akiknek még van mit csiszolniuk produkciójukon.