Aphrodité rabjai: Kallirhoé és Khaireasz

Adott egy szépséges és előkelő származású ifjú hölgy s egy ragyogó szépségű ifjú, akiket az istenek is egymásnak teremtettek, ám az irigység és a féltékenység a sors kegyetlenségeivel társulva egy időre elszakítja őket egymástól. A fiatalok a legkülönfélébb kalandokba sodródnak, emberrablók és rabszolga-kereskedők kezébe kerülnek, közben a legnagyobb veszélyt mindig az előkelő származásukról is árulkodó szépségük jelenti számukra. Szüzességüket életüknél is jobban féltik, ám kitartásuk jutalmaként végül újra egymásra találnak.

A séma, amelyet a fentiekben vázoltunk, az ógörög szerelmes regények alapsémája: az ógörög populáris kultúra termékeiről van szó, melyek egyben az európai regényirodalom kezdeteit is jelentik. Egy kis eltéréssel ezt a sémát követi a közelmúltban Orosz Ágnes fordításában magyarul is megjelent Kallirhoé című regény is, az első teljes egészében fennmaradt görög regény, melynek szerzőjéről, Kharitónról a nevén kívül szinte alig tudunk valamit. A cselekmény ideje meghatározatlannak tetszik (a szerző szerint a történet „réges-rég esett meg”), egyes szereplők (az ismert szürakúszai államférfi, Hermokratész) és cselekményelemek (az egyiptomi-perzsa hadi konfliktus) azonban történelmileg is behatárolhatóvá teszik a regény főbb mozzanatait. A cselekmény terei is valóságosak: az ifjú pár, Kallirhoé és Khaireasz a szicíliai Szürakúszából származik, s kalandjaik során a kis-ázsiai Milétoszba, Kariába és a perzsa királyi udvarba, Babülónba is eljutnak. Ez az állandó úton levés is az ógörög regények tipikus jegye, Foucault találóan a „kettős szüzesség Odüsszeiájá”-nak tartja ezeket a történeteket. Kharitón regényének különlegességét többek között az adja, hogy a kalandok során ezúttal nem a szüzesség megóvása a cél, hiszen a fiatalok, mikor a sors elszakítja őket egymástól, már nem szüzek, hanem házasok, mi több: Kallirhoé várandós. A regény egyik alapkonfliktusa éppen az anyaság és a hitvesi hűség között feszül: az egyébként öntudatos hősnő ezáltal válik a többi görög regény hősnőinél megalkuvóbbá, s a gyermek törvényes származásának bebiztosítása érdekében másodszor is férjhez megy. Végül azonban – mivel az ókorban nincs utólagos apasági vizsgálat – Kallirhoé nyugodt szívvel hagyja ott gyermekét második férjénél.

A szereplők olyannyira idealizáltak, az események néha olyannyira valószerűtlenek (pl. a tetszhalott Kallirhoé csodás feltámadása), hogy a mai olvasó (bizonnyal a szerző eredeti szándéka és a korabeli befogadók elvárásai ellenében) önkéntelenül is iróniára gyanakszik. Kallirhoé annyira szép, hogy mikor Mithridatész, a kariabeli kormányzó meglátta, hanyatt esett, mintha parittya találta volna el. Mikor Kallirhoét és férjét a perzsa uralkodó bíróság elé idézi, a szülőföldjétől egyre távolabb kerülő Kallirhoé nem elsősorban a tengertől való elszakadástól és a fáradságos úttól fél, hanem attól, hogy megint megtetszik valakinek.

A regény narrációja viszonylag lineáris, nem jellemzőek rá a Héliodórosznál gyakori, különböző narrátorok szájából elhangzó betéttörténetek. Az első mondatban önmagát, szülőhelyét és funkcióját megnevező szerző („A nevem Khaireasz, Aphrodisziasz szülötte vagyok, s e pillanatban Athénagorasz rétor titkára.”) azonban többször is beleszövi a történetbe saját reflexióit. A nyolc könyvre (fejezetre) oszló regény közepén, az ötödik könyv elején röviden összefoglalja az eddigi eseményeket, a nyolcadik könyv bevezetőjében pedig igyekszik a sok átélt regénybeli izgalom után megnyugtatni az olvasót, hogy most már felüdülhet a zord események után, hiszen ebben a fejezetben nem lesz se kalózkodás, se öngyilkossági kísérletek, se háború: „az utolsó könyv lesz a legkellemesebb olvasmány”.

A magyarul először megjelenő regény olvasmányos jellegét, üdeségét máig megőrizte, s az olvasmányélmény intenzitásához a Beato Angelico-díjas Xantus Géza illusztrációi is hozzájárulnak.

(Kharitón: Kallirhoé. Ógörög szerelmi történet. Ford. Orosz Ágnes. K. u. K. Kiadó, Budapest, 2006.)