Anziksz az 55. Országos Népművészeti Fesztiválról

 Amikor aztán a dörgedelmes szónoklat alatt a legrosszabb sejtései igazolódnak be, akkor már legszívesebben azonnal otthagyná az egészet, mert hirtelen megkeseredik szájában a nyál, szűknek érzi a tágas Schubert parkot, fullasztónak az ünnepet. Alázat, mondja a politikus dölyfösen. Tolerancia, mondja a politikus, kulturális felsőbbrendűséget sugallva. Elnyomás, háborog a politikus egy olyan művészeti rendezvény színpadán, amely nem is jöhetett volna létre, ha valóban elnyomás lenne. Kereszténység, kiáltja a politikus, de úgy, hogy ez a szó ostorcsattogásnak hallatszik. Néptánc és népművészet még sehol, de már zuhognak a Budapestről jól ismert, koppintott politikai toposzok, a mezei riporter pedig egyszeriben hallucinálni kezd, mintha pártgyűlésen ülne, mintha térítenék, mintha pántlikás kanállal adagolnák belé a kéretlen megváltást. Hogy aztán a szónoklatban elrejtett áttételes buzizás, és a nagyon is egyértelmű brüsszelidiktátumozás hallatán döbbenten üljön, és hitetlenkedve kérdezze saját magától, jó helyen jár-e, jól hallotta-e, amit hallott. Sajnos, mint az a mellette ülők szintén csodálkozóan rosszalló arckifejezéséből kiderül, nagyon is jól. De a rémálomnak gyorsan vége szakad. Nemcsak azért, mert szónokunk szerencsére befejezi a mondókáját, hanem azért is, mert a nyitónap vezető produkciója minden elemében rácáfol az elhangzottakra, miképp a fesztivál összes előadása is.  

Élő archívum

Mert az már a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Szatmár és Bochida háromszor című műsorából egy szempillantás alatt kiderült, hogy közösségi élményt, az összetartozás érzését, ha úgy tetszik, az illyési „hazát a magasban” nem a lózungokkal okítók teremtenek. Hanem a színvonalas, tisztességesen megcsinált, érett előadások. Még azoknak is, akik a nézőtéren egy szót sem tudnak magyarul, mert a varázslat őket is megérinti. Zsuráfszky Zoltán és együttese Martin György gyűjtéseiből merített, produkciójukban az autentikus néptáncot láthattuk, eredetiben, aprólékosan, de szájbarágásmentesen. Nagyecsed és Tyukod táncai mellett a szatmári pásztorok és a cigányság tánckultúrájának is tapsolhattunk, Erdélyből, a Mezőségből pedig Bonchida legszebb magyar, cigány és román táncait elevenítették fel. Kivételes élmény, ritkán látható filmfelvételekkel, felidézve az egykori adatközlők legjobb pillanatait is.

Kötéltánc

A hagyományból a népszokásokat és a régi, paraszti élet ünnepi rítusait idén Zoboralja hozta el Zselízre, míg a Táncfórum szombati gálaműsorában ugyanennek a hagyománynak Mátyusföldtől Hontig terjedő tánckultúráját mutatták be az együttesek. Ahhoz képest, hogy több mint 250 táncos vett részt a gálán, a rendező és a koreográfusok elkerülték a tömegprodukciók csapdáit, egyetlen másodpercig sem volt zsúfolt, bombasztikus a színpadkép, nem erőszakoltak semmiféle mű monumentalitást, sőt, még a nyitó- és zárókép is természetesen kapcsolta össze a színpadot és a nézőteret. Ahogy lapunkban korábban írtuk, nemzedékváltás történt a szakmában és ez pozitív értelemben látszott meg a gálaműsoron is. Az eszköztelenség, az egyszerű hitelesség fémjelezte az Ilosvai Selymes Péter Táncegyüttes 123aNON című táncszínházát is. Profi produkciót láttunk, minimalista színpadképpel, torokszorító sorsdrámát. Szerelembe ágyazott egyéni és közösségi tragédiát. Egy szál kötél. Kötél, amivel megkötöznek, kötél, amiről eloldoznak, kötél, amivel gúzsba kötnek, kötél, amivel erőszakosan szétválasztanak, kötél, amin keserű és veszélyes táncot járunk, kötél, ami megváltoztathatatlan határt, bezártságot, szétszakítást jelképez, kötél, ami, ha tetszik, ha nem, a sorsunk fonalát is jelenti. Kötél, ami megtart és megfojt egyszerre… Ha voltak az idei fesztiválnak katartikus percei, ezek voltak azok. Ilosvaiék megérdemelten arattak vastapsot. Mert ha egy idegennek kéne elmagyaráznom Trianon traumáját és következményeit, olyan embernek, aki nemhogy a magyar, de a közép-európai történelmet sem ismeri, akkor ezt a produkciót ajánlanám figyelmébe. Nem tudná, hol van Nagyszelmenc és Kisszelmenc, de a lényeget azonnal megértené. Szavak nélkül is.

A Duna Művészegyüttes Szerelmünk, Kalotaszeg című műsora viszont másfajta tanulsággal szolgált. Azzal, hogy a néptánc és a népzene, a népdal nem kizárólag kollektív művészet. Sőt. Mint ahogy anno Kós Károly írta, a közösségekben mindig is voltak olyan egyéniségek, tehetséges, érzékeny emberek, akik maguk is újrarajzolták, módosították, újraalkották a szokásost, a bevett, meggyökeresedett, mindenki által táncolt, énekelt motívumokat, mozdulatsorokat. Újítottak és fejlesztettek, magától értetődő természetességgel. A Duna Művészegyüttes ezeknek a néhai egyéniségeknek az életéből, munkáiból merített, a nekik köszönhetően fennmaradt kalotaszegi magyar, cigány és román táncokra, zenére építve fel az előadást. Kós Károly ihletésére, az erdélyi népdalkincs balladisztikus elemeit is hangsúlyozva. Hosszú előadást láttunk, de egyetlen percig sem untatót, fárasztót.

Vitrin nélkül

A közhelymentesség, az üresjáratok kerülése, az átgondolt dramaturgia és a hazai néptáncrepertoár korszerű bemutatása jellemezte az Ifjú Szivek Táncszínház vasárnap esti előadását is. Látszott, hogy Hégli Dusan nem hozott anyagból dolgozott, ezeket a táncokat máshogy, másképp már láthattuk, akár az együttes interpretálásában is, most azonban újrafogalmazták a Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtésére alapozott táncokat, ettől pedig még hitelesebb, élőbb lett a produkció. Ahogy a címében is fogalmazták, autentikusabb. De aki figyelemmel kíséri az együttes munkáját, az tudhatja, a színvonal garantált, tőlük sose unalmas, poros, merev skanzenbemutatót látunk, öncélú, illusztratív etüdöket, hanem egymásra is szervesen épülő elemekből összerakott táncszínházat.  

Fekete a barna medve szőre…

Berecz András neve fogalom. Nép­zenészként, mesemondóként, népzenekutatóként is. Zenésztársaival most Hazakísérlek címmel Gyergyó dallamkincsét és jellegzetes táncait hozta magával Zselízre. A tőle megszokott, jóízű humorral, anekdotákkal, viszont precízen tartva magát szintén Bartók és Kodály korabeli gyűjtéseihez, mert a múlt század eleji Gyergyó az ötfokú, pentaton dallam igazi hazája, és, mint írják, a mai közönségnek újdonság is, mert a táncházvilág még nem fedezte fel magának. Az elhangzott dalokat a művész lemezre is felénekelte, viszont élőben hallgatni az igazi, Berecz utánozhatatlan átkötéseivel, egyéni kommentárjaival, góbés kikacsintásaival. A „népzene Hofi Gézája” ismét nagy sikert aratott, ráadásul meg is énekeltette a közönséget. És ezen a ponton térjünk vissza a cikkünk elején emlegetett szóra: alázat. Mert Berecz bármit elevenít fel, és bármilyen tájegységet mutat be, lehengerlő profizmussal teszi. Úgy, hogy sosem ő teng túl, szakmai alázata van – a kollégáival szemben is. Ugyanez a szakmai alázat érződött a Jánosi és a Hungaricus együttes lemezbemutató koncertjén is, ahol a nagyérdemű régizenei csemegéket hallgathatott, és ugyanilyen hozzáállás fémjelezte a fesztivál egyetlen szlovák csapatának, a pozsonyi Muzička együttesnek a fellépését is. Kár, hogy objektív okok miatt a harmadik napon néhány előadás közben pillanatokra elment az áram, vagy tized másodpercekre begerjedt a hangosítás. Egy biztos: maga a fesztivál évről évre igényesebb és értékesebb előadásokkal örvendeztet meg. Bizonyítja ezt a Komáromi Jókai Színház estje is az Esterházy-kastély udvarában. Spiró György Prah című tragikomédiájában Molnár Xénia és Mokos Attila szinte lubickolt a szerepében, kíméletlen tükröt tartva elénk a kisember nyomorúságáról és önsorsrontásáról, a pénz istenségéről és diktatúrájáról, a földszintes vágyakról és a talmi boldogságról. Az önzésről és a kiszolgáltatottságról. Valóban csak a pénz lenne az érték?

Egyáltalán nem. Ezt bizonyította be az 55. Országos Népművészeti Fesztivál is, köszönet érte a fellépőknek, a szervezőknek és a közreműködőknek, segítőknek is. De hogy egy népművészeti rendezvénynek mi köze van a brüsszelezéshez, az épeszű ember számára továbbra is rejtély marad.