Amikor Kárpátalja is visszatért

Egy évvel ezelőtt jelent meg a budapesti Jaffa Kiadónál Simon Attila hiánypótló munkája, a Magyar idők a Felvidéken 1938–1945, a napokban pedig napvilágot látott a „társkötet” is, A magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja, Fedinec Csilla történész tollából.

A Kárpátalja 1918-tól napjainkig tartó történelmével két évtizede foglalkozó szerző kismonográfiája a két világháború között Csehszlovákiához tartozott, majd részben az első bécsi döntés értelmében (a mai Szlovákia déli sávjával együtt) Magyarországhoz visszacsatolt, részben pedig a magyar honvédség által 1939 márciusában elfoglalt régió 1938 és 1944 közötti történelmét dolgozza fel.

Fedinec Csilla számos téveszmével, illúzióval számol le kötetében. Egyebek mellett leszögezi, hogy a két világháború között a magyarországi közvéleményben tévesen a „magyar Kárpátalja” képe élt, holott a valóságban a terület etnikailag és nyelvileg is igen sokszínű volt. Az 1941-es magyar népszámlálás adatai szerint a lakosság mintegy 27%-a vallotta magát magyarnak, szemben az 58% ruszinnal/ukránnal. Kitér arra is, hogy nem fogadta egyöntetű lelkesedés a két évtized után visszatérő magyar fennhatóságot. A magyar kormány elsősorban a magyaroknak akart kedvezni, és a korabeli közvélekedés szerint a kisebbségből többségbe került magyarságnak elemi igénye volt az idegen uralom alatt eltöltött évtizedek sérelmei miatti kárpótlás, valamint az elveszített gazdasági, kulturális és közigazgatási pozíciók visszaszerzése. A visszacsatolás után ugyanakkor nagy számban érkeztek a trianoni országterületről „ejtőernyősök” vagy „anyások” a helyi hivatalokba. Emellett csak azok tarthatták meg a közigazgatásban betöltött állásukat – legyen szó bár magas rangú hivatalnokról vagy egyszerű útkaparóról –, akiket az erre illetékes bizottságok a magyar nemzethez megfelelő mértékben lojálisnak ítéltek. Hasonló kritériumok alapján döntöttek arról, ki kaphatott nyugdíjat, iparengedélyt vagy szociális támogatást – hangsúlyozza Fedinec Csilla, hozzáfűzve, hogy a lakosság kénytelen volt életszínvonal-romlást elkönyvelni a csehszlovák időkhöz képest.

Általában a ruszin nyelv második államnyelvvé tételét szokták megnevezni a magyar időszak legnagyobb jótéteményeként a régióra nézve – mutat rá az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársaként kutató történész. Kárpátalja autonómiája azonban a magyar kormány határozott ígérete ellenére sosem emelkedett törvényerőre, nem csupán a háborús viszonyok, hanem a magyar belpolitika ellenállása miatt sem. Külön fejezet foglalkozik a könyvben a régió zsidóságának tragikus sorsával, valamint a Rongyos Gárda kárpátaljai diverzáns akcióival, amellyel a magyar vezetés egy önálló katonai beavatkozás szükségességét akarta kierőszakolni.

Fedinec Csilla kitér arra is, hogy a mindenkori politika jelentősen befolyásolja, mit jelent a régióban élők számára kárpátaljainak lenni. Mint fogalmazott, előbb volt a politika, csak aztán a kárpátaljaiság, ugyanis az 1918 után hatalmi okokból többször is megváltoztatott határok sosem igazodtak az ott élők etnikai, néprajzi, kulturális, nyelvi vagy más szempontjaihoz. (MTI, ú)