Ami kiderül a színpadon, és ami nem

Társalogni az emeletre, az öltözőjébe invitál. Elzárkózó lénye megszokott zugában érzi magát fedezékben. Holocsy Krisztina itt viszont megengedő, a bizalmasabb egyenes beszéd sem zavarja, olykor még szívből föl is nevet. Pusztán a tekintete jelzi, hogy nem igazán szívleli mások kíváncsiskodását. Sőt! Bevallja, már előző nap azon töprengett, miről is lehet majd szó az interjú szűkre szabott idejében. A válaszaiból viszont kitűnik, hogy kimondatlanul is tudja, mi a dolga: adni, és nyitni a szellemet, lelket. Komáromi játékszínünk hatvanadik szezonjában Holocsy Krisztina játszotta a nem éppen szeplőtlen erkölcsű Osztrigás Micit, továbbá egy öntelten ügyeskedő vállalkozó feleségét a Príma környékben, a visszahúzódó és aggódó anyát a Made in Hungáriában és az egyszerre vádló s féltő, gyűlölő és szerető York hercegnőt a III. Richárdban. Alapos iram, mégsem látom fáradtnak. Honnan ez a sok erő?Megszoktam. A fáradtság hullámzó, egyszer elhatalmasodik valakin, másszor elillan. Akadnak próbafolyamatok, amelyek közben úgy érzem, mintha nem is egy, hanem legalább három darabot próbálnék egyszerre. Máskor meg ugyanaz a hat hét elszalad gördülékenyen, jókedvűen, fásultság nélkül. Legföljebb a kevéske pihenőt ígérő nyári szünetet várom néha ha nem is tompábban, de már kissé megfáradva. Jó, ha a színész rendre tisztességgel végzi teendőit?Azt hiszem, igen. Többnyire rögtön a premieren meglátszik, mennyire volt komoly és gondos a próbafolyamat. Ez később abban is megmutatkozik, hogy szakmailag mennyire maradnak feszesek, korrektek a sorozat-előadások. Számít a mindenkori buzgó kötelességérzet?Szerintem számít. Bár olykor azon kapom magam, hogy egyes dolgokat túlságosan komolyan veszek, esetleg még fölöslegesen rágódom is rajtuk. Talán nem ártana, ha valamivel könnyedebben mozognék az életben, de ettől függetlenül a kötelességtudó, lelkiismeretes embereket kedvelem. Miként lehet félnap mezei halandónak, a nap második felében pedig, mondjuk, hihetően York hercegnőnek lenni?Ezen még nem gondolkodtam. Azért színész valaki, hogy olyasmit is megéljen, ami a hétköznapi életben esetleg képtelenség volna. Képzelje el, ha az utcán ott pattognék York hercegnőként! Míg a színpadon teljességgel, minden porcikámmal ő lehetek, ott megvan hozzá a szükséges tér és közeg. Félszáz szerepe után már rákérdezhetek: hogyan kell a figura lelkének legmélyebb bugyraiba leásni?Elsősorban a próbákat illik komolyan venni. Azokon a rendező megindítja a szerep mélyebb rétegeihez vezető gondolkodást. Legalábbis nekem nagyon lényeges, hogy a szándékait tekintve kellőképpen el tudjon igazítani, mert különben csak saját magamból tudnék előrángatni valamit, ami eltérhet az ő rendezői elképzeléseitől. Végül is ez az alkotói párbeszéd lenne a színészi játék őszinteségének nyitja?Hogy valami a színpadon is igazán belülről fakadjon, ahhoz a közönség előtt érzelmeket kell felvállalni, s azokat sajátokként megmutatni önmagunkból. Számomra például nem egyszerű bizonyos élethelyzeteimről bárkivel kötetlenül beszélgetni, viszont ha ugyanez a színpadon elevenedik meg, akkor a szerepemben mindazt hasznosítani tudom. Amiről tehát egyébként nem szeretek kitárulkozva csevegni, és amit magánéleti okokból óvok-féltek, mert még lehetnek benne elvarratlan szálak, azt egy új szerepben könnyebben eljátszom, hiszen rejtve marad, hogy esetleg személyes tekintetben miről van szó. A színpadon őszinte lehetek, noha az is igaz, hogy sokkal egyszerűbben menne minden, ha már a harmadik próbán azt mondhatnám: tessék, itt az összes érzelem... Holocsy Krisztina számára mi a legfontosabb a világból? Egy kitűnő szerep? A békesség? A nyugodalom?A békesség áll hozzám kicsit közelebb. A harmóniát segíti megtalálni önmagamban, megkönnyíti tudatosítani saját magamat. És nagyon lényeges a család, a fiam pedig rettenetesen fontos. Megelégszik az emberek múló, olykor pillanatnyi szeretetével?Nem. Bár természetesen jólesik. És néha pont akkor adódnak az ilyen érzelmi helyzetek, amikor nagy szükségem van rá. Ezzel szemben remélni merem, hogy fölismerem, mi az, ami csak ettől eddig tart. A pillanatnyi szeretet is lehet őszinte, emellett nem biztos, hogy ugyanezzel az emberrel egy más helyzetben is a szeretetről beszélnénk-e, vagy sem. Számomra a hozzám legközelebb állók állandó szeretete, odafigyelése a legalapvetőbb. A bántásokat miként éli meg?Egyre határozottabban tudok fölülkerekedni rajtuk. Ellentétben a gyerekkorommal, manapság már nem veszek magamra bármit, hanem igyekszem megkímélni magam a túlzott sebezhetőségtől. Ahogy mondani szokás: kevésbé szívom mellre a dolgokat. Ha nem haragszik, kifecsegem: a premierek után általában egyedül látom. Így rendezte be az életét? Így találja idillinek? Pedig fiatal még és csinos!Ne vegye zokon, magánéleti dolgokról nem fogok beszélni. Nem vagyok egyedül. Számos kolléga vesz körül, és sok olyan ember, akit én is szeretek. Mégis zárkózottnak érzem.Én az is vagyok. Ez egy páncél?Nem. Pusztán egy velem született habitus. Számomra ez már nem nehézség. Régebben az volt?Igen. Mindig is irigyeltem azokat, akik egy társaságba toppanva rögvest a középpontba kerülnek, gondtalanul csacsognak bárkivel. Én inkább csendes, megfigyelő alkat vagyok, nem adom ki magam rögtön egész lényemmel. Önmagamról pedig különösen nehezen beszélgetek. De ezzel nyilván nem vagyok egyedül. Az ember másként viselkedik jó ismerősök, illetve egészen másként vadidegenek között. A Holocsy-család valóságos hazai magyar színészklán: a húga, Kati, szintén színésznő, az édesapjuk a fiatalon elhunyt Holocsy István, a komáromi társulat erőssége és egy időben az igazgatója is volt. Ha ön egyszer megkapná a tehetségének és alakításainak kijáró Jászai Mari-díjat, a felét édesapjának ajánlaná?Akár az egészet is! Milyen volt a viszonyuk? Gyakran gondol rá?Kiheverni, hogy valakinek fiatalon hal meg az édesapja, nemigen lehet. Inkább csak hozzászokni az új helyzethez. Ha nem is annyira bensőséges, de elmélyült volt a kapcsolatunk; és ha együtt volt a család, biztonságban éreztük magunkat. Később, amikor például az Erzsébet-díjat kapta, engem is magával vitt a díjkiosztásra. Egy színészbálban is voltam vele Budapesten, nem táncoltunk, „csak” ott voltunk. Nekem akkoriban ezek nagy dolgok voltak. Krisztina, miért lett színésznő?Azt éreztem, hogy érdekel, hogy odaadással tudnám csinálni. Hallgattam az egyre erősödő belső késztetésre. A társulat újoncai szoktak érdeklődni afelől, hogy színész–igazgatóként ki is volt Holocsy István?Jólesik, ha kérdezősködnek, én pedig beszélhetek nekik őróla. Aki itt játszik Komáromban, előbb-utóbb megismerkedik a korábbi évek, évtizedek történetével, a színház múltjának egyes részleteivel. Amíg élek, addig apám velem lesz, lélekben szoktam beszélni vele. Eközben nyilván már rádöbbent arra, hogy az élet csak egy pillanat. Ahogyan a művészet sem sokkal több annál. Megbékélt ezzel?Hogy az élet csupán egy pillanat, azzal talán nem. De azzal, hogy minden színházi előadás csak arra az egyetlen estére szól, jobbára már igen. Mint ahogy azzal a tapasztalattal is, hogy szériában ritkán sikerülnek egyformán kitűnően az előadások. Legalábbis a színész belső érzetében. És bár nem vagyok melankólikus, az azért fáj, ha aprólékos műhelymunkával sokat és igazi értéket teremtve dolgozunk egy új darabon, amit azután a közönség gyér érdeklődése miatt legföljebb tíz–tizenkétszer játszhatunk el. Ez nem vezet bizonyos fokú szenvtelenséghez, kiégéshez?Ha dolgozunk, szeretem a pörgést, akár a több előadást is sorozatban. Azt pedig csak remélni merem, hogy ha bármi okból akadozik a munka, a játékomon nem érződnek a kiégés jelei. Attól szomorú volnék. Megtörténik, hogy elégedetlen önmagával?Persze, sokszor. Saját magammal szemben is kritikus vagyok. Az örökös kétkedés velejárója a színészi pályának. Az életben már ismeri, vagy esetleg még csak keresi a középutat? Avagy netán fatalista, akinek minden nagyon jó, vagy minden rettenetes?Igyekszem reálisan látni mind a színház világát, mind a privát életet. És okvetlenül különválasztom a kettőt egymástól. Tudatosan a középutat keresem. Élénken érdekelnek a pszichológiai és a viselkedéselemzést tárgyaló könyvek. Persze, főként érdekességként lapozgatom őket, hiszen a megoldást amúgy sem az ott leírtak, hanem mindig az élet hozza meg. Önszorgalmi olvasmányai apropóján kérdezem, vajon eltűnődött-e már azon, miért történhet meg, hogy az embert olykor a legjobb barátja szúrja hátba?No, ez érdekes felvetés. Nyilván az illető nem egészen jó barát, hiszen a barátság olyasmi, mint a szeretet. Önzetlen. Bár lehetséges, hogy ezzel kapcsolatban idealizált a képem; mégis hinni szeretném, hogy ez így van. Az igazán jó barát képtelen hátba szúrni a másikat. Ám ha mégis, ott már valami érdek, önzés lépett közbe. Önnek sok jó barátja van?Inkább azt mondhatnám, hogy sok jó ember vesz körül. A barát fogalmát én erősen leszűkítem. Csak azt tartom barátnak, akit váratlan baj esetén hajnali háromkor is fölhívhatok, és ő nem teszi le elutasítóan a telefont. Egy csomó gondot a húgommal osztok meg, vagy családon belül oldunk meg. És vannak bizonyos dolgok, amelyeket önmagamban őrzök. De ilyen titka nyilván mindenkinek van. Bár nem is titok az ilyesmi, hanem féltve őrzött érzés, és ha kimondom, tartok a fogadtatástól. Látja, mégiscsak zárkózott! Szinte páncélszerűen.Annyira mégsem, de valóban zárkózott típus vagyok. Éppen ezért talán kemény meg konok? Vagy éppenséggel túlságosan is lágy és megértő?Tulajdonképpen jól kiismert. Nemegyszer azt veszem észre magamon, hogy a kelleténél szigorúbb vagyok a világgal szemben. Szokott kirobbanni, akár az Etna?Persze. A fiamat kellene megkérdezni. Gyerek és anya kapcsolatában olyan érzelmekre találok saját magamban, amelyekről nem is sejtettem volna, hogy ezek bennem vannak. A fiam életében természetesen jelen van a család összes többi tagja, és persze az édesapja is, de az idő többségét velem tölti. Rengeteget tanulok tőle, én meg irányítgatni igyekszem őt a saját „ósdi” módszereimmel. Részemre az jelentené a legnagyobb elismerést, ha ő boldog felnőtt lehetne. És hát ön, a kiváló színésznő? A színházban kapott szerepeken kívül mit szeretne még megoldani az életben?Gondolom, csak azt, amit mindenki más is. Az egyensúlyra törekedni. Rájönni mindannak nyitjára, ami önmagamban zavar. Azt az életre szóló bölcseletet tartva szem előtt, hogy ha változtatni tudsz valamin, akkor tedd meg; ha nem tudsz változtatni, fogadd el. Ez pedig nem olyan egyszerű. Még ha az ember abból tanul is a legtöbbet, amit már megtapasztalt.