„Amatőr” színház, profi színészek

A probléma persze nem új keletű, s már két évvel ezelőtt, a szepsi Egressy Béni Fesztiválon is elhangzottak hasonló vélemények. A Füleki Zsákszínház a felvidéki magyarság legidősebb és egyben legnagyobb hagyományokkal bíró amatőr társulata. Füleken mindig is komoly hagyományai voltak a színjátszásnak, volt idő, amikor öt amatőr társulat is működött egy időben a városban, de a Zsákszínház mellett ma is komoly eredményeket mutat fel a Szvorák Zsuzsa vezette Apropó Diákszínpad is. A Zsákszínház együttese komoly támogatást kap a várostól, ami arra elég, hogy a társulat több előadást is repertoáron tartson (jelenleg is három előadás van műsoron, de már próbálják Molnár Ferenc Az üvegcipő c. vígjátékát is), s van állandó székhelyük és rendezőjük is. Arra viszont még nem elég, hogy megvalósuljon a nagy álmuk, a harmadik önálló felvidéki színház megteremtése, amely bejárná Közép-Szlovákia településeit, ahová mostanában már a kassai és a komáromi társulat alig vagy egyáltalán nem jut el.

Az együttes vezetője, a profi színházi múlttal rendelkező Mázik István többször bedobta a köztudatba a színházalapítás ötletét, de a hangzatos ígérgetésen kívül támogatókra nemigen akadt. Pedig azon a vidéken, ahonnan munka és érvényesülés híján értelmiségiek és magyarok ezrei menekülnek el, talán fontos szerepet is betölthetne egy önálló magyar színház, amely a szórakozás mellett a szülőföld fontosságának a tudatát is fenntarthatná az emberekben. Agócs József polgármester szerint, ha lenne politikai akarat, évente pár millió koronás támogatással beindulhatna a szlovákiai magyarság harmadik profi színháza. Ha a Felvidéket összevetjük például Erdély vagy Vajdaság magyar lakosságának lélekszámával, mindenképpen figyelmeztető, hogy a ma már alig háromszázezres vajdasági magyarságnak három profi színháza és jól működő színiakadémiája van, de Erdélyben is két új magyar társulat alakult az elmúlt években, kettő alakítása pedig folyamatban van.

Az Ébredés c. Garner-darabban Mázik együtt dolgozott Nagy Andrással, az Egri Gárdonyi Színház tagjával, aki annak idején a Zsákszínházból indult (de innen indult Kovács Ildikó, Bocsárszky Attila vagy Mokány Csaba is), s Nagy hozta Július Barč-Ivan Az anya c. tragédiájának Onodi Daniella és Štefan Korenči által lerövidített változatát. Július Barč-Ivan a szlovák drámairodalom máig legjelentősebb alakja, akinek az 1930-40-es években folyamatosan jelentek meg a darabjai, de korai halála után mintha elfelejtették volna. A szocializmus idején mindössze Az anya és a Ketten c. színműveit játszották, s az összegyűjtött drámáit is csak 2001-ben adta ki a Színházi Intézet. Az Anya c. tragédiát 1971-ben a MATESZ is bemutatta Konrád József rendezésében.

Érdekes, hogy a 30-as években mind a magyar, mind a cseh drámairodalomban megíródik a fiaiért aggódó anya tragikus története, gondoljunk Németh László Bodnárnéjára vagy Karel Čapek Az anya c. drámájára. Igaz, mások az előzmények, és némileg mások a társadalmi viszonyok, de mindhárom dráma főszereplője a fiai sorsáért aggódó anyai szív, s mindháromnak egyértelműen antik előképei vannak. Barč-Ivan eredeti darabjából a dramaturgok kiiktatják a családi tragédiát kommentáló és egyúttal az antik kórus szerepét is betöltő szomszédasszonyt, s nem sokat foglalkoznak a szereplők társadalmi hátterével sem (hisz egy bányásztelepülés reménytelenül egzisztenciáját vesztett, egyik napról a másikra vegetáló lakói között vagyunk), inkább az anya és a két teljesen eltérő mentalitású fia viszonyáról és beteljesült tragédiájáról, egyfajta Káin és Ábel-viszonyról kapunk képet. Az anya azzal a kasszandrai képességgel veretett meg, hogy megálmodja a családjában bekövetkező tragédiákat, de senki sem hisz neki. ĺgy veszik oda az apa is egy bányaomlás következtében. A két fiú közül Janó hasonlít az apjára, erőszakos, csak a saját vágyaival törődik, míg Palkó inkább az anyja szelídségét örökölte, ami ebben az elszegényedett és kegyetlen világban még a puszta megélhetéshez is kevés. Janó megszerzi az apai vagyon Palkóra eső részét is, az öccsét pedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy annak menyasszonyát is megszerezze, Amerikába űzi. De hiába az álmok országa, Palkó ott se tud egzisztenciát teremteni, s csak anynyi pénzt szed össze, ami a vonatjegyre elég hazafelé. Hazatér, de itt Katán kívül igazából senki sem várja. Az anya ugyanis megálmodja a tragédiát, s ezért szeretné, ha Palkó minél messzebb kerülne a háztól. A tragédia persze elkerülhetetlen.

A füleki Zsákszínház az előadást kamaradrámaként játssza (ezért is kár, hogy a nézőteret mégis elválasztották a színpadtól), s a díszlet (Mázik István munkája) mindössze pár fenyődeszkából és két hokedliből áll. A lorcaira hangolt előadás teljes egészében a színészekre épít, s ők többnyire élnek is a felkínált lehetőséggel, mégis az előadás egy téves szereposztás miatt nem tudja kifutni azt, ami benne van. A két fiút Gulyás László (Palkó) és Nagy András (Jankó) játssza, de mintha az alkatuk is inkább a másik figurára hajazna, s hiányoznak az előadás csendjei is. Gulyás László alkatilag is inkább a káini figurát megtestesítő Jankó szerepéért kiált, míg Nagy András ábeli alakjánál nagyon zavart az idegenül felhangzó, néha már affektálásnak tűnő hangsúlyemelés, ami főleg az előadás kulcsjelenetében, az anya halálakor szembeszökő. Gulyás esetlensége pedig nem a figurából fakad, hanem inkább a megoldatlan szerepformálásból. Nem mindig tudom elhinni a Tóth Mónika által játszott Anya belső vívódását sem (de ez elsősorban a dramaturgiai beavatkozás rovására írható), s talán túl fiatal is erre a szerepre. Bódi Andrea Katája viszont az előadás legerősebb alakítása, aki mind a két fiú iránti kapcsolatát, mind az anyával szembeni ambivalens viszonyát pontosan tudja érzékeltetni.

Hiányérzetem ellenére a rendező Mázik István és a színészek egy többnyire következetesen átgondolt, a tempóját és a feszültségét tartani tudó, hellyel-közzel katartikus előadást tudtak létrehozni, amelynek, ha bármelyik hazai amatőr fesztiválon indul is, külön kategóriát kell létrehozni. De ez nem az ő hibájuk.