Alternatívák – például a Waldorf

A kemény vagy puha diktatúrák iskolarendszere mindig egységes. Egységes és felülről irányított – mondhatnám azt is, hogy központilag irányított, vagy hogy a lehető legnagyobb mértékben központosított. A demokráciák iskolarendszere viszont sokszínű, plurális, alulról építkező.

Mérei Ferenc, a 20. századi magyar pszichológia fenegyereke – majd nagy öregje – mondta, hogy egy közoktatási rendszer vagy gyermekközpontú, vagy intézményközpontú. Tertium non datur – harmadik eset nincs.

A modern kontinentális iskolarendszer – akár a Nagy Frigyes-i, akár a napóleoni időkig vezeti vissza eredetét –, intézményközpontú. Az állam megmondja, hogy hány – és milyen – katonára, hivatalnokra, mezőgazdára stb. van szüksége, és mint egy kolbászgyárban, a gyerekeket (mint mondani szeretik: „a gyerekanyagot”) ezen elképzelés szerint elöl betöltik az iskolába, és hátul kijön a kész kolbász, vagyis a méretre szabott katona, hivatalnok, mezőgazdász. A diktatúráknak nagyon is jól jött ez az iskolamodell. Az intézményközpontú közoktatási rendszerben valaki odafent, a minisztériumban, a pártközpontban, az akadémián, az egyetemi tanszékeken vagy éppenséggel a minisztérium háttérintézményeiben megszabják, hogy milyen tananyagot kell átpréselni a gyerekanyagon. A diktatúrákban mindig sokkal nagyobb a tananyag, mint a demokratikus társadalmakban, és mindig erős az arányeltolódás a természettudományok felé. Ez nemcsak a 20. században volt megfigyelhető, ez így volt – hogy magyar példánál maradjunk –, már a Bach-rendszerben is.

Bach kultuszminisztere, gróf Thun Leó (ők ketten csinálták végig az egész Bach-rendszert, a többi miniszter mind változott) teljesítményelvű iskolát akart, központi tantervvel, hogy így civilizálhassa ezt a barbár Magyarországot és az egész új osztrák birodalmat. Ugyanakkor, a Magyar Tudományos Akadémián meg akarták szüntetni a nyelvi tagozatot, és kizárólag természettudományos-technikai tagozatot akartak működtetni. (Széchenyi híressé vált levelében tiltakozott ez ellen, Döblingből.) – A nyelvi és más humán stúdiumok az állampolgárrá nevelés – az öntudatos állampolgárrá nevelés – eszközei. Öntudatos állampolgárokra a centralizált államokban nincs szükség. Csak alattvalókra, akik rendelkeznek megfelelő tudományos-technikai tudással, mellyel a centralizált államot működtetik, de nem „akadékoskodnak”. (Az annak idején híres szovjet pedagógiai tankönyvszerző – a szovjet neveléstudományi akadémia elnöke! – Ivan Andrejevics Kairov, ha jól emlékszem, 16 pontban írja le a szocialista ember jellemvonásait, vagyis azt, hogy milyenné kell faragni az óvodába-iskolába beöntött gyerekeket. Ezek közül talán a 8. pont ebben adja meg a szocialista ember egyik fontos jellemvonását: „Rendszeresen olvassa a faliújságot”. Láthatjuk, a szerző figyelme a részletekre is kiterjed.)

HALLGASSUK SZÉCHENYIT!

Ezt a problémakört Széchenyi 1857. szeptember 24-e és 28-a között írott döblingi feljegyzéseiben – ahol Thun Leóék központosító célkitűzéseit elemzi – a következő gondolatokkal közelíti meg: Lehetséges, hogy egy ilyen nagy tananyagot központi parancs szerint hömpölyögtető iskolarendszerben a népek sokkal tudósabbak lesznek, de: „semmivel sem okosabbak, sőt inkább határtalanul ostobábbak”.

Sok ember számára biztosan nehéz felfogni ezt a különbségtételt, mondja Széchenyi. De gondoljuk meg: a táplálkozás haszna sem azon múlik, hogy mennyit pakolunk a gyomrunkba, hanem, hogy mennyit asszimilálunk a felvett táplálékból, mennyi válik azonossá velünk, mennyi lesz vérünkké belőle.

„A pedantice beparancsolt, bevert tudomány” (a fejbe bevert tudomány) – mondja a nagy gróf –, egyfajta állandó lelki hányingert okoz; az egészséges ember védekezik ellene. Az erős szervezet végül is kiveti magából – netán éppen megbukik vagy rosszul teljesít az iskolában. A gyengébb viszont sikeres lesz, mert megtörik és – mondja tovább Széchenyi – „minél többet és sokfélébbet kényszerítenek, kelepcéznek fejébe, annál zavarosabb lesz veleje, míg végre a tudós szamarak piedestáljára emeltetik, melyféle fajta kivált a németek között vajmi szép számban található!!!”

A bölcsőtől kezdve kielégíthetetlen tudásszomj jellemzi az emberi lelket, de amit ebben az iskolában kaphat, az csak pótlék, szurrogátum.

És aztán: a vizsgák! Maturitäts és Staatsprüfungok vagyis az érettségi vizsgák és az államvizsgák rendszere... A legszigorúbb és legigazságosabb vizsgák sem mérhetik valódilag valakinek igazi tudását, még kevésbé hasznavehetőségét. Jó emlékezet, jó beszélőke, egy kis lélekjelenlét és magamutogató szemtelenség – és az ilyen növendék biztos, hogy kitűnően fog vizsgázni. Az azonban, kinek fő lelki tulajdona a higgadt ítélőtehetség, és aki ugyan mélyen, de lassan gondolkozik, az le fog maradni mindezekben a vizsgákban – jósolja a zseniális gróf, mintha már ismerte volna 20. századi méréseinket –, jóllehet az ilyen ember intelligenciájának súlya csak mázsákkal volna mérhető, míg a remekül vizsgázóé esetleg csak fél kilóra-kilóra rúg.

Nem a huszadik életév előtt kell sokat tanulni – folytatja a szerzőnk –, hanem ezt követőleg. A valódi értelem a közéletben és a szabad vitában, a mindennapi elmesúrlódásban világlik ki, s ezért van, hogy a szabad népeknek valódi zsenijeik, míg a rab népeknek csak tudósaik vannak, és látszanak. Mert: „Ki igen szaporán tud gondolkozni, az általában véve nem gondolkozik legmélyebben, vagy csak mélyen is, pedig rendszerint a mélységben rejlik a való.”

Azért idéztem ilyen hosszan a legnagyobb magyart a 19. század közepe tájáról, nehogy azt higgyük, hogy az efféle gondolatok csak mai (vagy 20. századi) „alternatívok” – netán afféle iskolaügyi anarchisták – fejében fordulhatnak csak meg. És hogy ezek nem is csak afféle „döblingi” – azaz tébolydából származó – gondolatok, annak tanúsítására álljon itt egy nagy hírű tudós, nagy tapasztalatú tanár és – ismereteink szerint – kitűnően és eredményesen nevelő apa (s egyben matematikus) tömören fogalmazott óhaja még a 19. század első feléből. ĺgy szól hozzánk Bolyai Farkas Erdélyből, a marosvásárhelyi református kollégiumból: „Mindenek felett játszódjon és nőjjön a gyermek, a szüntelen való tanítás elnyomja a növés erejét, s az eszet mint az országút, olyan meddővé teszi.”

És e két klasszikussal már meg is közelítettük a gyermekközpontú iskolát.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)