Alázatra késztető lehetőség

Úgy gondolom, a lelkiismeret, a bűn, a felelősség mindig nagyon aktuális, örök témák, amelyek állandóan foglalkoztatják az embereket. Aligha állíthatjuk, hogy ezekre a kérdésekre megtaláltuk a választ. Azt azonban vallom, hogy kötelesek vagyunk keresni a válaszokat ezekre a kérdésekre. Időről időre fel kell tehát kínálnunk ezeket a témákat a nézőknek, hogy elgondolkodhassanak, mert szerintem az ember hajlamos arra, hogy a gondolkodás terén is elkényelmesedjen. Feltéve persze, ha nem szembesül a gondolkodás szükségességével.

Az, hogy el kellene már töprengeni az élet nagy kérdésein, nem mindig kellemes felismerés...

Ez így van, de meggyőződésem, hogy a szórakozás és a pihenés mellett a színháznak kötelessége időnként emlékeztetni a nézőt arra, hogy agyának szürkeállományát karban is kell tartania.

Képesnek tartja a színházat arra, hogy nevelje a nézőt? Egyáltalán hol húzódik a határ a szórakoztatás – ha úgy tetszik, kiszolgálás – és a néző nevelése között?

Az a legfontosabb, hogy a színház ne emelje fel fenyegetően, kioktatón a mutatóujját, mondván: ezt és ezt így és így kell csinálnod. Nem mentorkodhat, nem atyáskodhat a néző fölött a színház. És hogy nevelhet-e? Nos, úgy semmiképpen sem, hogy a néző tudja, őt most éppen nevelni próbálják. Ha nevelni akar a színház, azt nagyon dörzsölten kell megtennie.

Például hogyan? Avasson be a néző észrevétlen nevelésének kulisszatitkaiba...

A színháznak olyan témákat kell kínálnia, amelyeket érdekesen, lebilincselőn tud a néző elé tárni. ĺgy aztán a néző nem veszi észre, hogy őt most tulajdonképpen nevelik azzal, hogy hatással vannak rá bizonyos történések, tények, érzelmi hullámzások, történetek. A színház tehát így nevel: nem direkt, közvetlen módon, hanem azzal, hogy a nézőnek fennköltebb témákat kínál együttgondolkodásra.

Önnek azért ennél konkrétabb, kézzelfoghatóbb kapcsolata is van A Karamazov testvérekkel...

Ez igaz, én magam is játszottam Ivan szerepét, és megrendeztem a darabot a Pozsonyi Színművészeti Főiskola kápolnaszínpadán is. Ez az átirat azonban már tulajdonképpen a Komáromi Jókai Színház számára jött létre, akkor azonban bizonyos hivatali teendőim miatt egy időre fel kellett függesztenünk a közös munkát a komáromi színészekkel. A darab azonban készen állt, így a komáromi bemutató előtt még módomban állt kipróbálni a diákjaimmal is.

z előbb azt kérdeztem, miért éppen A Karamazov testvérek? Ezek után arra lennék kíváncsi, miért Dosztojevszkij?

Dosztojevszkij filozófiai-etikai elmélkedéseinek tárháza szinte végtelen. És nem is lehetne véges, hiszen ő maga megannyi kérdést hagy nyitva, nagyon sok mindent kínál fel az olvasónak – vagy esetünkben a nézőnek – továbbgondolásra. Nagyon örültem, hogy visszatérhettem kedvenc írómhoz. Tizenkét-tizenhárom éves koromban kezdtem Dosztojevszkijt olvasni, már akkor azt hittem, hogy értem a regényeit. Amikor huszonéves koromban visszatértem hozzá, meg voltam győződve arról, hogy akkor értettem csak meg igazán, miről is olvastam gyerekkoromban. Negyvenéves fejjel rájöttem, hogy Dosztojevszkijt a végtelenségig olvashatom, mindig új és új jelentésrétegei bukkannak elő. Végül tudatosítottam, hogy igazán, teljes mélységükben megérteni a műveit hálistennek nem is lehet. És ez a sorsa minden igazán zseniális szerzőnek.

Térjünk most vissza a Jókai Színházhoz, amelynek társulatával nem most dolgozik először.

Igen, annak idején Spiró Imposztorát is megrendeztem már itt. Ami pedig a társulatot illeti, a színészeknek körülbelül a háromnegyedét ismerem, többen közülük volt tanítványaim. Úgyhogy valóban számomra ismerős kollektívába kerültem.

Voltak a próbafolyamat során nyelvi akadályok?

Biztosan lettek volna, ha a társulat tagjai nem lennének gyakorlatilag kétnyelvűek. Én is értek egy kicsit magyarul, de ez édeskevés lenne, ha a színészek nem tudnának ilyen jól szlovákul. Biztos, hogy egy kicsit nehezebb a dolgunk, mint általában. Nekem azonban van egy kétnyelvű szövegkönyvem, úgyhogy tudom, éppen hol járunk a darabban.

Lépjünk mi is beljebb a darabba. A szín gyakorlatilag nem változik az előadás során. Nem teszi ez statikussá a darabot?

Dosztojevszkijnek olyan belső dinamikája van, olyan expresszív, hogy bármilyen kísérlet a mozgással való dinamizálásra fölösleges. Az események annyira dinamikusak és olyan gazdagok a belső történések, olyan sokkolóak a tények, hogy akkor sem lenne statikus, ha a színészek mozdulatlanul állnának a színpadon.

Milyenek az ön Karamazov testvérei?

A Karamazov testvérek egyik feldolgozása sem kerülheti meg az egyszerűsítést. A regény anynyira nagy lélegzetű, hogy az átirat készítőjének el kell döntenie, a számtalan réteg és mondanivaló közül melyiket emeli ki, és melyiket veti el. Választani kell, hogy a vallási-filozófiai fejtegetések széles tárházából az isten és az ördög létéről vagy nemlétéről, a szülői felelősségről, vagy valami másról szóló kérdéseket tárjunk-e a közönség elé. Annak ellenére, hogy mennyire bonyolult Dosztojevszkij műve, ez a regény mégis hihetetlenül konkrét: a mondanivaló egésze jól körülhatárolható, egyértelmű, jól olvasható történésekre támaszkodik, és a szóhasználata is teljesen realista.

Ön tehát fogta a konkrét történéseket...

...és igyekeztem azokat megfosztani a filozofáló passzuszoktól, majd ezektől a történésektől absztrakció útján eljutni bizonyos pontokig, megoldásokig, a felvetődő kérdésekre adható válaszokig. Ezek a sarkalatos történetbeli pontok aztán arra késztetik a nézőt, hogy elkezdjen gondolkodni például saját istenhitéről. Sokan ugyanis szerintem nem is tudják, hisznek-e vagy sem. Ez hiba. Ha valaki tudja, hogy nem hisz, az nem baj. Ha valaki tudatában van annak, hogy hisz, az egyenesen kiváló dolog. Ha azonban nem is foglalkozunk azzal, hiszünk-e vagy nem, akkor hibát követünk el. Ebben az esetben helyénvaló felemelni a mutatóujjunkat, és figyelmeztetni az embereket, hogy emberi mivoltom kötelez arra, hogy legalább elgondolkodjak ezeken a kérdéseken. Igyekeztem úgy összeállítani a szövegkönyvet, hogy a lehető legnagyobb legyen a valószínűsége annak, hogy a néző késztetést érezzen a gondolkodásra. És kezdjen el töprengeni, vajon van-e Isten.

Ugyanez az ön által megírt darab központi gondolata?

Ugyanennek kell lennie, mert ez nemcsak a regény legfontosabb gondolata, hanem az egész tizennyolcadik századi felvilágosodásé. Ebben az időszakban kezdtek az emberek kacérkodni annak gondolatával, hogy Isten nem létezik. A sötét középkor után talán szükség is volt az ember gondolkodásának az effajta felszabadítására. Az embert bizonyos fokig felelőssé kellett tenni saját tetteiért, hiszen az nem megoldás, hogy mindenért csak Isten a felelős, én pedig nem tehetek semmiről. De eljutni addig a felismerésig, hogy ha nincs Isten, akkor minden meg van engedve, nos, ez nagyon-nagyon veszélyes. Ha ugyanis mindent szabad, akkor minden az én lelkiismeretemen szárad, én döntöm el, mit engedek meg, és mit nem. Istent ily módon a saját személyemmel helyettesítem, ez pedig óriási felelősség.

Ez az előadás tehát erre a felelősségre is figyelmeztetni kíván?

Nem tudom, sikerül-e a nézőket olyan módon megszólítani, megérinteni, hogy egyből ilyen mélységű önreflexiót végezzenek, így megfogalmazott kérdéseket tegyenek fel önmaguknak, de mindenesetre meggyőződésem, hogy legalábbis a tudatalattijukban megfogalmazódik majd, hogy van valami, ami náluk is erősebb. Úgy gondolom, rendkívül hasznos minden olyan lehetőség, amelyik alázatra készteti az embert. Ha ez az előadás csak a nézők néhány százalékánál vált ki ilyen gondolatokat, már hatalmas sikert értünk el.