Alázat és képzelet találkozása

A hontvarsányi kastélyba zárkózott be hét magyar és négy szlovák színész két rendezővel, hogy alig három nap alatt létrejöjjön a „Jázminnal illatozol” c. szabadtéri happening. Iva Jurčová, a Pôtoň és Lukács László, a Kompánia rendezője Lorca világát választotta kiindulópontként, de át kellett esni természetesen a kötelező ismerkedő alapgyakorlatokon, hiszen nem ismerték egymást, és a nyelvi akadályok is érdekes emberi és színházi helyzeteket eredményeztek. Kezdőgyakorlatként mindenkinek a nevéhez kellett rendelni egy mozdulatsort, valamilyen fizikai cselekvéshez kellett rendelni a név kimondását. A lakonikus egyszerűségtől a cizellált bonyolultságon át az elmélet gyakorlat általi megcsúfoltatásáig mozogtak az ötletek. Volt, aki áradón simította a teret, volt, aki csak bátortalanul belekeveredett, voltak, akik vadul a maguk képére gyúrták. Tánclépések, mozgáskreációk, etűdök és gegek váltakoztak. Mindenkiről felsejlett, hogy mi a véleménye magáról, milyen viszonyban áll testével, mennyire felszabadult, a színész kifejezőeszközei közül melyekhez fordul szívesen.

A bemutatkozás után a másikhoz való közelítésre került sor, elismételni a másik mozdulatsorát, kiére a legkönnyebb visszaemlékezni, melyik volt a legkarakteresebb, zengtek a nevek is a teremben: Heni, Silvia, Zita, Marek, Mózi, Násfa, Roman, János, Bottyán, Kitti, Marci. A tükröző gyakorlat tovább mesélt a térhez és a testhez való viszonyról, az ellenmozgásos gyakorlat pedig már dialogikus viszonyba hozta a testeket, a másikból való kiindulás és a neki való ellentmondás a cél, a harmónia után diszharmónia. A gyakorlatok egyre inkább a fizikai közelségre és kapcsolatra épültek. Még szinte ismeretlen embereknek kellett alaktalan tömegként végighömpölyögni a termen, úgy, hogy mindenki testrésze érinti valaki testének valamely részét. A felemelős fogó pedig már valódi küzdelem volt, „leépíti a gátakat, nemcsak egymással, de a munkával szemben is”. Ha sikerült a fogóknak elkapni valakit és adott időig a levegőben tartani, akkor csatlakozni kellett hozzájuk a vesztesnek, küzdeni kellett a létért. Az ösztönök gátlástalan garázdálkodása után kellett egy konkrét vagy tipizált Lorca-karaktert megmutatni egy mozgássorral és az abból kibomló kulcsmondattal. Születtek a figurák: a falak közé temetett nő, a vesztes győztes, a gyerekgyilkos anya, a lány, akinek nem szabad, a meddő nő, a hűtlenségre készülő lány, a hisztérikus férj, a matador és persze az anya, az apa és a nagy tettre készülő, de elbátortalanodó fiú.

Következhettek az improvizációk, ahol megint civilként léteztek a színészek. A háttal állónak megfordulva egy pillanat alatt át kell látni a másik szándékát és reagálnia kell a felé robogó helyzetre. Természetesen kétnyelvű párok lepték meg egymást a lehető legbizarrabb ötletekkel, próbálták meg kitalálni, mit mond a másik. A folytatás a szeparált kettősöket föloldotta a csoportos improvizáció helyzeteinek láncolatává. Bárki reagálhat arra, miről úgy gondolja, őt szólítja a térbe. Kulcsszavak röpködnek: furfang, titok, bosszú, temperamentum, szenvedély, szövetséges, szárazság, méltóság, becsület. Alakok lépnek elő a teremtő játék káoszából, a cipőtisztító, az egymásra unt házaspár, az álmodozó fiatal lány, a másokat megalázó és a másokat védelmező hím. Egyre hangsúlyosabban szüremlett a jelenetekbe a vágy és agresszió elfojtása és kiélése. A halálba táncoltatás, a rivalizálás, a bosszú és az egymásba gabalyító küzdelem, a csábítás és a családi élet banalitásának motívumai villantják föl egy lehetséges történet mézesmadzagját.

„A munkaformákról áttértünk a történetbonyolításra. De lehet, hogy csak a csúcspontokat kell kibontani, és nem kell az átkötéseket epikusan ábrázolni” – morfondírozott Lukács László. Iva Jurčová szerint túlságosan komikusak lettek a helyzetek, vissza kell térni Lorcához, meg kell találni minden figura árnyoldalát, a tragikus oldalát a nevetségesnek. Lukács László fölhívta a figyelmet, hogy még csak a „mi” körvonalazódott, de a „hogyan” még ködbe vész. „A két alap kiindulópont, hogy akarok valamit tőled és meg akarjuk érteni a másikat. Mélyebbre kell menni.”

Két nap munka után, október 20-án a Kompánia Színházi Társulat eljátszotta Lorca Don Perlimplin és Belissa szerelme a kertben c. gyönyörű költői drámáját, az emberi lélek és a férfi–nő viszony legtitkosabb bugyrairól. Az üres, fekete, főleg surlófényekkel megvilágított térben egyre hektikusabban váltakozott a szöveges jelenetek szikársága, a jelenlétre hagyatkozás törékenysége és a táncos, mozgásos jelenetek vadsága, gazdagsága, a rejtélyek magamutogatásának tragikuma. Az előadás első felében a vérmes testbeszéd és a szavak mögött reszketés még egymástól élesen elhatárolva sorakozott, de a második részben összecsúszott a szöveg és a mozdulat, egyre démonibban elevenedtek meg a tárgyak, egyre erősebben sűrűsödött a szavak bölcsessége a test történetévé. Kezdetben még szinte hidegen szemlélte a néző egy idegen kultúra szokásait és habitusát, de végül együtt leheltük a szereplőkkel a nem csak mediterrán szenvedély forró levegőjét.