Akkor sem értjük meg önmagunkat

Senkinek sem szabadna meghátrálnia Mészáros András filozófusnak a szerelemről írt terjedelmes esszéje láttán. Élvezetes olvasmányt vesz a kezébe az, aki valamivel többet szeretne tudni a szerelem lényegéről. Már ha egyáltalán a filozófia és segédtudományai ehhez elegendő adatot szolgáltatnak Mészáros András nagyívű munkáján keresztül. Bár a szerző eleve elhatárolja magát attól, hogy könyvét a téma monográfiájaként olvassuk, igazából az európai szellemtörténeteken átszűrve a sajátunknak érzett európai civilizáció szerelemfilozófiáját kapjuk meg.

Tudatosan kerülve a tartalmi ismertetést és az arra történő utalásokat, elmondható erről az esszéről néhány alapvető tézis: Nem kézikönyv, amelyben akár elméleti, akár gyakorlati tanácsokat találhatna az olvasó. Nem enciklopédia, amelyből kibányászható lenne egy-két adat és tény. Nem szerelemelméleti monográfia. Nem tesz lényegi különbséget a testi szerelem és a lelki szerelem között, ami jelzi, hogy a kettőt szerves egészként láttatja. Nem hagy kétséget az olvasóban, hogy mindaz, amit saját életében a szerelemmel kapcsolatosan megélt, ugyanolyan magasztos érzelem, mint amilyenekről a kötetben tárgyalt szellemóriások írtak. Ezektől a „nemektől” és „igenektől” annyira érdekes Mészáros András amolyan alkalmazott filozófiának is tekinthető esszéje. Ha belegondolunk, hogy valami hasonlót írt már az időről is, akkor talán várható, hogy filozófusként az emberiség további nagy alapkérdéseiről is kifejti majd véleményét. Elvégre ha már volt az idő, a szerelem, akkor jöhet a halál is, meg az erkölcs. Amikor tehát a mindent leegyszerűsítő világunkban a filozófia értelmét keressük, vegyük kezünkbe Mészáros András A transzcendencia lehelete című kötetét, melynek olvasót csábító címe akár ez is lehetne: Tavasz, amelyben úr a tél. Egy középkori bestsellerből vett ötlettel.

„Nincs tehát más út, mint az akarat belső mozgató erejére, a szeretetre támaszkodni. A szeretet a belsőbb ember súlypontja. »Ez ragad engemet, bárhová igyekszem.« Bensőséges viszonyunk saját súlypontunk iránt az, ami megmutatja a helyes irányt akkor, amikor értelem és ész csődöt mondanak. »Pondus meum amor meus« – írja Ágoston a Vallomásokban. Arra haladunk, amerre szeretetünk húz. Ez az az alapelv, amelyet Ágoston leghíresebb követői mind elfogadnak: hogy a szeretet megelőzi a megismerést és a cselekedeteket.”

(Mészáros András: A transzcendencia lehelete. Kalligram 2001)