Akkor is sírt, ha nevetett

Házi archívumából és a Magyar Távirati Irodának készített képeiből, több mint ezer felvételből válogatta össze Irén, te édes! című albumának anyagát Keleti Éva, aki objektívvel a kezében volt szemtanúja Psota Irén pályájának.

Nem ő, Psota Irén volt az egyetlen, aki mellett a neves színházi fotóművész évtizedeken át ott állt. A magyar színházi világ kitartó képi krónikásaként Darvas Ivánról, Törőcsik Mariról, Kállai Ferencről is készített rendhagyó emlékkönyvet, igaz, azok kisebb formátumban, majdnem zsebkönyv méretben láttak napvilágot.

Az Irén, te édes! (utalva az Irma, te édes! 63-as nagy sikerére) jóval nagyobb, testesebb album, mint az előbb említettek, hiszen a sok szép, beszédes fotó mellett tizenketten emlékeznek a nagyszerű, eredeti tehetségű, legapróbb gesztusával is utánozhatatlan színésznőre, aki álmában, szívelégtelenségben hunyt el 2016 februárjában.

Keleti Évát és Psota Irént mély szakmai barátság kötötte össze, bár az sem jelentett évtizedeken át tartó, harmonikus együttműködést. „Psota Irén híresen kiszámíthatatlan volt – emlékezik a fotóművész –, pedig a lelke mélyén nagyon nyitott, nagyon boldog ember volt, az élet tette kiegyensúlyozatlanná… Utolsó éveiben ritkán beszéltem vele. Kevesen tudták, hogy van egy jel, amelyre felveszi a telefont. Kétszer kellett megcsörgetni, és aztán újra hívni. De akkor már nem találtam meg az igazi Irént.”

Nekem szerencsém volt. Bár tudtam a jelről, az első kicsengés után felkapta a kagylót. Megörültem. Kár volt. Még bemutatkozni sem volt lehetőségem, sőt még csak megszólalni sem voltam képes, amikor mély, feldúlt hangon beleszólt a telefonba: „Mit akar?” Zavaromban csak annyit tudtam kipréselni magamból: elnézést, már semmit. És szinte egyszerre letettük a telefont. Kedélyállapotát megérezve nem láttam értelmét, hogy beszédbe elegyedjünk.

Az Irén, te édes! egyébként nem is illik Psota egyéniségéhez. Ez a jelző úgy pattan le róla, mint falról a labda. Mert volt ő minden(féle), csak éppen édes nem. Fanyarédes legfeljebb, mint az Unikum. Meg tüzes, csípős, gúnyos, groteszk, ironikus, cinikus, volt körme, méregfoga, csápja, és szíve is, lelke is természetesen. De édes akkor sem volt soha. Fájni tudott, sajogni, szenvedni, haragudni, neheztelni, puffogni, megsértődni, elutasítani, de a következő pillanatban már szárnyalni, magasan repülni, megenyhülni, kiengesztelődni, megbocsátani, visszaszeretni, a világot magához ölelni. Tűz volt és jég, pokol és mennyország, hím és nőstény, fenevad és öleb egy személyben.

Keleti Éva képein ez is látható. Maszkok mögött a valós egyéniség. Színpadi alakok mögött a csupasz lélek. A színésznőben az esendő, megtépázott lelkű, magánember. De az az egy, az igazi, a páratlan, a senkihez sem hasonlítható, az a lekörözhetetlen mindegyikben ott volt. Az ezredikben is.

Dátum szerint az album legkorábbi képe 1955-ben készült. Psota, mint Dulszka asszony. Aztán Yerma, Aase, Orbánné, Dürrenmatt Öreg hölgye és jó néhány civil fotó, amelyeken Keleti Évának játszik. „Amikor fotóztam, akkor speciálisan sminkelte magát, pontosan tudta, hogy más kell a színházhoz, s más a fotóhoz… Irénnek nagyon vékony szálú volt a haja, egy időben küzdött ellene, parókát hordott, de aztán kitalálta magának a turbánszerű fejfedőt, onnantól ez hozzá is nőtt, és persze az óriási napszemüveg. Kitalálta magát.”

Lengyel György szerint, aki a Madách Színházban többször is rendezte őt, Psota a maga világában élt, elvarázsolt lény volt. „Sok emberi szenvedése ellenére az töltötte ki az életét, ami örömet jelentett neki: a játék.”

„Mindene élt, minden egyes porcikája – meséli a könyvben Almási Éva. – Hihetetlen energiák voltak benne, és ezeket át is tudta adni, mintha egy ágyúból lőtte volna ki a nézőkre az érzéseit, indulatait, csodálatos humorát. Ez olyasfajta adottság és tehetség, amire nagyon kevesen képesek.”

Bárhol jelent is meg, betöltötte a teret, idézi meg Psota alakját Huszti Péter. Ott nem lehetett tovább beszélgetni, csak rá figyelni. Ellopta a pillanatot, és ő állt a középpontban.

„Nagyon sok színészben erősen működik a kontroll – így Béres Ilona, aki főiskolásként került Psota közelébe. – Na, most az Irénnél, ha kitört a láva, akkor kitört és dőlt.”

Kiss Mari a Pygmalionban játszott vele, aztán az Apácákban, majd a Psota-show-ban. „Nagyvonalú ember volt, és közben egy igazi bohóc, egy igazi játszótárs, nyitott mindenféle őrültségre.”

„Belülről mindent megélt – emlékezik rá Szakály György, aki többször is játszott, énekelt és táncolt vele. – Képes volt arra is, hogy garde dame legyen, olyankor ő volt a megtestesült elegancia, de tudott porban fetrengő koldusasszony is lenni. Mindig, amit a feladat megkívánt.”

A könyv „legpsotásabb” sztorija Karácsony Ágnes története. Újságíró kolléga rövidke írása. Ahogy Psota szemét sokan ékszernek látták, ez a karcolat, ez a miniportré mindent elmond a Nagy Színésznőről. Nem idézhetek belőle semmit. Az egészet, ezt a csodás harminc sort egyben kell elolvasni. Az a Psota. Az valódi Psota. Színész és újságíró pályáján a legrövidebb életinterjú. És mégis a legteljesebb.