Akinek hisznek

Okszana Zabusko a legis-mertebb kortárs ukrán író. Versekkel kezdte pályafutá-sát, majd 1996-ban írt egy szókimondó regényt az ukránok szexuális életéről, amellyel egy csapásra világhírű lett. Azóta további regényeket, filozófiai munkákat publikált, ukrán irodalmat tanított amerikai egyetemeken, és persze a média is felkapta. A napokban részt vett a pozsonyi Közép-európai Fórumon.

Ön szinte mindenütt Oroszország ellen és Ukrajna mellett emel szót. Pozsonyban két orosz kollégájával, Viktor Jerofejevvel és Artemij Trojickijjel vitatták meg Vlagyimír Putyin orosz elnök jellemét és szellemét. Hogyan került ebbe a társaságba?

Hát, magam is csodálkozom ezen. A panelbeszélgetés címe A jó Putyin volt, amit kissé bulvárosnak érzek. Talán arra számítottak a fórum szervezői, hogy egymásnak esünk a színpadon Jerofejevvel, aki írt egy meglehetősen provokatív könyvet A jó Sztálin címmel. Most pedig azt bizonygatta, hogy az orosz elnök jót akar, csak szokatlanok az eszközei. Trojickij is nagyon kiakadt ezen, ráadásul ő eredetileg egy másik panelben szerepelt volna, amely viszont a moderátor hirtelen halála miatt elmarad. (Juraj Kušnierik publicista péntek este hunyt el szívelégtelenségben Izlandon – a szerk. megj.) Szóval igyekeztem tompítani az indulatokat, megakadályozni, hogy ezek ketten ténylegesen egymásnak essenek. Szerintem az orosz kormány nagyon ügyesen használja a médiát az emberek befolyásolására. Putyin a saját érdekeinek megfelelő virtuális valóságot teremt, ami hosszú távon csak összeomláshoz vezethet. Ukrajna is megszenvedi ezt. Hogy mást ne mondjak, hosszú évek óta folyik a kulturális gyarmatosítás. Orosz nagyvállalkozók vásárolták fel az ukrán könyvkiadókat, könyvesbolthálózatokat. És a legtöbb könyvet orosz nyelvű kiadásban árulják, abból kiindulva, hogy úgyis minden ukrán olvas oroszul.

Nemrég anélkül került bele a hírekbe, hogy valami jelentőset írt vagy mondott volna. Orosz roham-rendőrök megszállták a moszkvai ukrán könyvtárat szélsőséges irodalom után kutatva. A könyvtár igazgatójának lakásán is házkutatást tartottak, és egyebek mellett az ön egyik könyvét kobozták el tőle.

Igen, az 1932–1933-as nagy ukrajnai éhínségről szóló könyvemet találták veszélyesnek. Épp külföldön voltam, telefonon kaptam a hírt az egyik munkatársamtól. Másnap felhívott az a fordító, aki ukránról oroszra ülteti át a könyveimet. Ijedt hangon azt kérdezte, hogy ő most börtönbe kerülhet-e? Agyrém ez az egész! A legsötétebb kommunista időkre emlékeztet, hogy a hatalom ennyire fél az írott szótól. Persze szerzőként most akár büszkén ki is húzhatnám magam, hogy lám, mekkora jelentőséget tulajdonítanak ennek a könyvnek! Biztosan sokan újra elővették vagy megrendelték, szóval reklámnak sem utolsó ez a hír. Hihetetlen, hogy önökhöz is eljutott!

Miért tartja hihetetlennek?

Főleg azért, mert a fegyveres konfliktusok és a nagypolitika hátországáról beszélünk. A felszín alatti történésekről. Olyan dolgokról, amelyek ma már szinte el sem érik az ukrán emberek ingerküszöbét. Én már csak tudom, hol ez az ingerküszöb, hiszen szinte folyamatosan úton vagyok. Azt hiszi, az író-olvasó találkozókon irodalomról akarnak beszélgetni velem az emberek? Hát nem! Politikáról, közéletről, néhanap filozófiai kérdésekről. Egyre többen tanácstalanok, nem tudják, kinek higgyenek, mi a hazugság és mi a realitás.

És inkább hisznek egy írónak, mint egy politikusnak?

Pontosan. Erre egyébként a politikusok is rájöttek. Az elmúlt években több pártból megkörnyékeztek, hogy, úgymond, zászlójukra tűz-hessenek. Mert az a helyzet, hogy bekerültem a „nemzeti panteonba”, a kulturális hősök közé. Olyanok közé, akiknek a műveit ugyan kevesen olvasták, de a nevüket mindenki ismeri, mert médiaszereplőkké váltak. Nos, ezek a beszélgetések általában rövidek voltak, hamar kidobtam a pártpolitikusokat. Egyikük azonban órákig győzködött. Előkelő helyet kínált fel nekem pártja választási listáján, és olyanokat mondott, hogy kár lenne, ha továbbra is csak írogatnék, és nem a parlamentben ülnék. És használjam ki az ismertségemet arra, hogy hatalmat kapjak a kezembe. Aztán amikor tizedszerre is nemet mondtam, elfogyott a türelme, és régi szovjet szokás szerint megfenyegetett. „Maga azt hiszi, hagyni fogjuk, hogy átprogramozza az embereket?” Szó szerint ezt mondta! És az ő szájából különösen szürreálisan hangzott az „átprogramozni” szó.

Szomorú, hogy egy költőként indult irodalmárnak, ráadásul egy nőnek ilyesmivel kell foglalkoznia és ilyen helyzetekbe kerülhet.

Ugye? Na, látja! Szerintem is szomorú! Én a szavak embere vagyok, élvezem a nyelv, a szavak, a mondatok szépségét. Azért kezdtem el írni, hogy esztétikai jellegű örömöt szerezzek az embereknek. A szavak viszont sok minden másra is használhatók. Például manipulációra, agymosásra. is. Amikor hirtelen felkapott a hírnév, szűk körben ismert és elismert költő voltam, ami nekem tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Az elmúlt húsz évben viszont a legkülönbözőbb közéleti kérdésekben kérték ki a véleményemet, mindenféle tévéműsorokba hívtak szakértőnek, én lettem az ország megmondóembere. Egy idő után ez már kezdett az agyamra menni. Besokalltam, nem nyilatkoztam, nem szerepeltem, illetve előre kikötöttem, hogy csakis irodalomról vagyok hajlandó beszélni. Aztán rájöttem, hogy mégiscsak fontos számomra a véleménynyilvánítás lehetősége. Az, hogy sok emberhez eljusson, amit fontosnak tartok. Szóval, ha van mondanivalóm, megtalálom a számomra hiteles csatornákat. Ebben már nagy praxisom van. De a másik énem, a szépíró most sem itt Pozsonyban vitázna a putyini Oroszországról, hanem otthon ülne a számítógép előtt. Hat évvel ezelőtt kezdtem el írni egy regényt, de egyszerűen nincs időm dolgozni rajta, úgyhogy fogalmam sincs, mikor jelenhet meg. Azért, mert kötelességemnek érzem, hogy ezekben az Ukrajna számára oly nehéz időkben közélettel is foglalkozzam. Szeretem a hazámat, ezt a fiatal, tapasztalatlan országot, ahol a függetlenség eufóriája után annyian kiábrándultak, annyi embernek kellett rádöbbennie: nem változik meg minden varázsütésre.