Akik nem tudják, hogy maradandót alkotnak

A 20. század hetvenes éveiben az osztrák Leo Navratil pszichiáter több művészi hajlamú beteget kezelt a Maria-Gugging-i Megyei Elmegyógyintézetben. Tapasztalta, hogy tehetségük túlnőtt az intézeti arte terápia lehetőségein, ezért 1981-ben az intézet falain belül művészeti és pszichoterápiás központot hozott létre. Rövid időn belül a világ felfigyelt a rendkívüli tehetségekre, alkotásaikért múzeumok versenyeznek. Amikor a professzor 1986-ban nyugdíjba vonult, a művészek zavartalan élet- és munkafeltételeinek biztosítását Johann Feilacher pszichiáter vállalta. Számára sokkal fontosabb volt a tehetségek gondozása, mint a lakók egészségi állapota. Annak ellenére, hogy a legtöbben fiatalon kerültek elmegyógyintézetbe, alapbetegségükről soha nem esik szó, magánügyként kezelik. Annál is inkább, mivel 2000-től a Művészek Házát nem a Kórházak Szövetsége üzemelteti, hanem egy 1990-ben, barátokból, családtagokból a művészek megsegítésére alakult non-profit társaság. A képzőművészek kényelmesen, védett körülmények között kedvük, hangulatuk szerint, szabadon élhetnek és alkothatnak a házban. Nem stigmatizálja őket a betegség, semmiben sem különböznek egészséges társaiktól. A múzeumok sem tesznek különbséget a művészek között, kizárólag az alkotás minősége számít. Nem mindenki „vevő” ezekre az alkotásokra, jómagam nem értem, a látottakat miért nevezik művészetnek.

– A képekre a gyermeki szemlélet a jellemző. Nincs semmi meglepő azon, hogy önkifejezési eszközük nem a szó, hanem a kép. A pszichotikus művész számára a festés katarzist jelent, ösztöneit vetíti papírra, miközben úgy érzi, megtisztul, oldódik feszültsége. Ez az oka annak, hogy az elmegyógyintézetekben, a szlovákiaiakban is, az elmebetegeknek felkínálják az arte terápiás kezelés lehetőségét. Nem azzal a céllal dolgozunk betegeinkkel, hogy mesterművet alkossanak. Az egyes megjelenítési módszerek kizárólag a beteg érzelmeinek, gondolatainak közvetítésére szolgálnak. A terapeutával és a többi kezelttel együtt keresik és megbeszélik az alkotások mondandóját. A pszichiáter, pszichológus számára is fogódzó lehet egy-egy rajz: a szimbólumok értelmezésén, megértésén keresztül juthat közelebb a beteg énjéhez – magyarázta az arte terápia lényegét Romana Krasulová. Az elmebetegek, pl. a skizofréniában szenvedők, agysérültek vagy gyengeelméjűek legfőbb gondja a szimbolizációs készség elvesztése. Míg az egészséges egyén pótmegoldásokkal orvosolja hiányérzetét, a kisgyerek pl. cumival, kispárnával „helyettesíti” a mamát, a beteg nem képes erre. Nála ugyanis háttérbe szorul a ráció, az értelem, a szakértők épp ezért gyakran a rajz térbeli struktúrájából következtetnek a betegség fokára. Ha az elmebeteg nem tud vagy nem akar beszélni, sokszor rajzban fejezi ki mondandóját. A skizofréniában szenvedők többnyire idegennek érzik a világot, magukat pedig kirekesztettnek. Szorongásaikat fekete színnel fejezik ki, alakjaik megnyúlnak, a rajzlapon sok a kereszt. Kedélyállapotuk javulását a világosabb színek használata tükrözi.

Kísérőink figyelmeztetnek arra, hogy a guggingi világhírű művészek valaha biztosan részt vettek arte terápiás foglalkozásokon, de a 80-as évek elejétől önállóan, sajátos módon alkotnak. Johann Garber képei millió pöttyből állnak, más röntgenszerű megjelenítéssel kápráztatja el a szakértőket. Rendkívülinek tartják, hogy a művész úgy ábrázolja az emberi alakot, hogy látható a ruházata éppúgy, mint a csontváza, vagy a belső szervei.

– Ha szabad kérnem, kérdésekkel ne nagyon zavarjuk a Művészek Házának tizenkét lakóját. Általában nem szeretik, ha valami kizökkenti őket megszokott ritmusukból – figyelmeztet Johann Feilacher doktor, a non-profit szervezet elnöke. Elmondja, van művész, akinek magányra van szüksége, nem tűri, hogy az alkotás fázisában bárki jelen legyen a szobájából műteremmé lett helyiségben, de persze van, aki szereti, ha társai közül maga mellett tudhat valakit. Talán biztonságérzete növelése, a jobb összpontosítás miatt. Mi alkalmazkodunk, szívesen teljesítjük a kimondott vagy csupán jelzett kéréseket, óhajokat. Művészeink azért képesek maradandót alkotni, mert nem ismerik a stresszt, a határidők okozta nyomást. És ami szintén fontos, akkor festenek, amikor akarnak, senki nem követeli tőlük, hogy remekművet alkossanak. Az is érdekes, hogy mindazok, akik ebben a házban élnek, vagy akiket meghívunk, alkossanak Guggingban, érzik, tudják – noha nem beszélünk róla –, hogy életük végéig biztosítjuk számukra a jó életkörülményeket, munkafeltételeket. Tehetjük, hiszen a non-profit alapítvány mellett fenntartunk egy magángalériát is (a művészek a részvényesek), az eladott alkotásokból származó bevétel 70 százaléka a képzőművészé, a maradék 30 százalék működésünket segíti.

Boldogabbak, mint valaha voltak

A ma 57 éves Johann Garber 19 éves korában került a guggingi elmegyógyintézetbe, 1981-től a Művészek Házában él és alkot. A vártnál jóval barátságosabban fogadott minket, és szó nélkül a szobájába vezetett. Ámulatba ejtettek a falat borító kis és nagyméretű képei, tusrajzai. Mosolyogva bökött a rajzlap alján feltüntetett kép címére, s bár nem értettük, úgy tűnt, mintha mondott volna valamit. A fekete pöttyrengetegből kirajzolódó virágok, sündisznók, kígyók, meztelen alakok, helikopterek láttán elismerően bólogattunk, aminek láthatóan örült. És bármennyire furcsának tűnt, tetszett, hogy a kép bal oldaláról a Hold, a jobb sarokból viszont a Nap mosolygott ránk. Nem sok időt tölthettünk nála, mert szobatársa az ajtó bezárásával jelezte, ideje távoznunk. Garber úr gondolt egyet, és a pincében lévő műtermébe, barkácsműhelyébe kísért. És huncut mosollyal pózolt a mesterműve – színes pettyekkel borított használaton kívüli kemence – előtt. Nemcsak a házfalak, a létrák, széklábak, a tarkára festett kerti lócák, de a villanykapcsolók is az ő keze nyomát viselik.

Heinrich Reisenbauert gimnazista korától 30 évig kezelték az elmegyógyintézet krónikus betegeket ellátó osztályán, 1986 óta a Művészetek Háza lett az otthona. Legismertebb képei tárgyakat ábrázolnak. 2001-ig kizárólag grafitceruzával, olykor színesekkel készítette alkotásait, azóta vászonra fest. Ha kiválasztja a motívumot és a formát, mindig balról jobbra halad. A katonás sorokba állított almák, házak egyformának tűnnek, de nem azok. A legalsó sor jobb sarkánál a művész megakad, el kell döntenie, megtartsa-e vagy megbontsa a „rendet”, a tárgyak számát.

A legismertebb

A Művészek Házában élt a 2001-ben 65 évesen elhunyt August Walla is. A szoba, amelyben valaha lakott, jelenleg az igazgató irodája, ma is hűen tükrözi bonyolult lelkivilágát: a falakra, a plafonra isteneket, félisteneket, feliratokat, jelképeket festett. Idős édesanyjával együtt 1983-ban lett a ház lakója, az évek során számtalanszor festette át a falakat. A mamáját rajongva szerető művész édesanyja elvesztése után évekig nem nyúlt ecsethez. Halála előtt néhány évvel a vásznat rajzlapokra cserélte, szobájának falain nemcsak a napi élet történéseit ábrázolta, hanem a számára fontos személyeket, politikusokat, használati tárgyakat, kedvenc ételeit, italait.

A hazai arte terápiát támogatják

A Pfizer gyógyszertársaság számos filantróp tervezettel segíti a non-profit szervezeteket éppúgy, mint a betegeket tömörítő csoportokat. Az elmegyógyintézetekkel együttműködve, külföldi tapasztalatok alapján, fejleszteni szeretné az arte terápiát. Legújabb kezdeményezése az elmegyógyintézetekben kezeltek számára meghirdetett képzőművészeti verseny. Minden résztvevő győztesnek érezheti magát, hiszen hamarosan kiállításon mutatják be az alkotásokat. A szervezők nem titkolt szándéka a betegséggel kapcsolatos stigmák eltörlése. Úgy vélik, ha az egészségesek, az alkotások segítségével „belépnének az elmebetegek világába”, megértenék őket. Biztosak abban, hogy a Maria-Gugging-i Művészek Házának szakértőivel, valamint a Lelki Egészség Ligájával együtt megtalálják a rendkívül tehetségesek támogatásának módját. Céljuk, hogy hazai és külföldi szakértők mielőbb vitassák meg az arte terápiában rejlő lehetőségeket. Nem csupán a betegek önkifejezési eszköztárának bővülése miatt, hanem azért, hogy az arte terápia is hozzájáruljon életminőségük javulásához.