Aki magyarként volt európai

Szabolcsi Bence (1899-1973), a tudós és humanistaArchívumi felvételEz Szabolcsi Bence könyve, A zene története. Édestestvére Babits és Szerb Antal világirodalom-történetének. Aki olvasta az utóbbiakat, soha meg nem szuno közelségbe került a Lamb testvérpárral és a Bronte novérekkel, Macphersonnal, az Ossian tragikus sorsú „hamisítójával”, a haldokolva is a szépség örökkévalóságát éneklo Keats-szel, a saját fantáziájának szülötteivel viaskodó E. T. A. Hoffmann-nal. Pár mondatos korrajzba ágyazott sorsok és muvek villannak fel olyan plaszticitással, frissességgel és lényegretapintással, hogy évtizedek távolságából is pontosan felidézhetok. Szellemóriások agyán és szívén keresztülszurt információáradat, amelyet szerzoik emberi habitusa és muve hitelesít.

Ahogy Babits és Szerb az irodalom, Szabolcsi Bence a zene birodalmában szegodik kíséronkül, és vezet szövevényes labirintusokon, zegzugokon, földalatti folyosókon keresztül ki a napfényre, a muvészetek nagy nemzetközi országútjára, korok, nemzetek, stílusok és eszmeáramlatok, kis és nagy mesterek, alapozók, építok és betetozok találkozóhelyére. Nevekkel, helyszínekkel és történésekkel zsúfolt, de mindig kristálytiszta, világos körmondatai közé, mintegy mellékesen, be-beékel egy rövid mondatot, amely egyszeriben tapintható közelségbe hozza a rég letunt kort és rég elporladt szereploit, az olvasóban a képzettársítások egész sorát indítva meg. A csak sebtében, egyetlen mondatban felvillantott képek, mint a Händellel Londonba bedöcögo útibatáré, a jácintjaival és tulipánjaival bíbelodo, de még mindig zenei újításokon morfondírozó idos Telemanné, vagy a Brüsszelbol fogadásból az aznap esti párizsi operaeloadásra vágtató, lovait agyonhajszoltató Ligne hercegé messze túlmutatnak önmagukon, bennük van egy egész emberi sors, egy egész korszak atmoszférája. Pár mondattal megidézni egy kort, egy jellemet, és élové, lélegzové, szinte tapinthatóvá tenni csak az képes, aki rengeteget tud róla, és azt is tudja, hogy az információáradatból mi az igazán lényeges. Ez Szabolcsi Bence titka, ez teszi annyira izgalmassá és frissé minden írását. Hatalmas tudása volt: elképesztoen gazdag földrajzi, történelmi, képzomuvészeti, irodalmi ismereteinek eredménye leírásainak érzékletessége és pontossága, a sokrétu, színes és eleven korrajz. De a tárgyi tudáson kívül rendelkezett még valamivel, ami nem tanulható, s amelynek remek jellemrajzait köszönhetjük: ez a valami az empátia. Ez süt minden sorából, amikor egy pszichológus érzékenységével írja le Beethoven gyermekéveit, vagy Liszt öregkorát a Liszt Ferenc estéjében, rövid, de a Liszt-kutatásnak új távlatokat adó tanulmányában.

„Szabolcsi zenetörténete? Ó, az már rég elavult!” – legyintett könynyedén egy frissen végzett szlovák zeneesztéta ismerosöm. Elavult!? Annyira, mint Taine vagy Burckhardt. Sehogy. A nagy alapozók nem avulnak el, ok csak tökéletesíthetok és folytathatók. Az alapok lerakásának érdeme azonban marad, az már elvitathatatlan. Ha Szabolcsi Bence csak A zene történetét írta volna meg, akkor is tiszteletet érdemelne. De ez a könyv csak csepp munkásságának tengerében. Nevéhez fuzodik a kétkötetes, Tóth Aladárral szerkesztett Zenei lexikon (1930-31) kiadása, a zenetörténész-képzés elso magyarországi intézményének, a Liszt Ferenc Zenemuvészeti Foiskola zenetudományi tanszakának létrehozása, az MTA Bartók Archívumának (ma Zenetudományi Intézet) megalapítása, a korszeru magyar zenetudomány megteremtése. Lerakta a magyar nyelvu, modern zenetörténetírás alapjait, hozzájárult az új zenetörténeti-zenetudományi irodalom fórumainak és olvasótáborának megszervezéséhez, pedagógusként zenetörténészek egész nemzedékeit nevelte fel. O az elso, tudományos hitelu Bartók-életrajz írója; tanítómestere és példaképe, Kodály fáradhatatlan népszerusítoje; a nemzetközi tudományos életben ismert és elismert, ma is inspiráló tanulmányok hosszú sorának szerzoje, aki nemzedékeket vezetett be és fog még bevezetni a zene világába. Méltó arra, hogy rá emlékezzünk a zene világnapján.