Akárhogy van is, helyén a lelke

Azóta jószerivel el is veszítette szeme világát. A filmezésről azonban még nem mondott le. Tragikus sorsú, nehéz életű nők mesteri megformálásával lett Kossuth-díjas színésznő, aki Kaposváron élte fénykorát nemzedékének egyik legerősebb, legérzékenyebb és legjelentősebb formátumú művészeként. Ma már a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
 
Érzékeltetné velem, milyen most a látása?

Gőzfürdő. Megvan? A nedves gőzkamra legbelső zuga. Úgy látok, mint ott. Van egy alap glaukómám. Csepegtetek. Volt egy szürkehályog-műtét. Ott történt valami. De nem estem kétségbe. Itt a másik szemem, hurrá! Próbáltam, játszottam. Aztán jött a Covid az oltásokkal. Sorra kaptam mindegyiket, de a harmadik után egyszer csak azt vettem észre, hogy rohamosan romlik a látásom. Találtunk gyorsan egy kiváló szemspecialistát, aki már többször is műtötte a szememet, és most már mehetek sétálni. De csak ismert területre. Elmerészkedem ide-oda. Érzékelem a dolgokat. Itthon elég jól látom, mi hol van.
 
A biztonságérzetéből is veszített?

Szédülés van. Ami ugye, összefügg a látással.
 
Ha most a Vígszínház Házi Színpadán állhatna újra, mint a Pentheszileiában, hányadik sorig látna el?

Nem tudom megmondani. Sokszor olyat is látok, hogy nem is értem, hogyan lehetséges. Egy megszokott helyen, amelynek a képe már bennem van, emlékezetből is látok. Egy újabb szerepre viszont ott sem vállalkoznék. Sok probléma lenne. Már nem tudnék rendben beleállni, becsülettel végigcsinálni. A próba is megerőltető lenne.
 
„A színház nálam mindent fe­lülír” – szokta mondani. Nehezebb lett az élete nélküle?

Ó! Ezen csodálkozom a legjobban. Hogy ebben a furcsa, megvont állapotban nem jön elő ez az erő. Hogy színház, színház, színház! Nekem eddig semmi más nem létezett a világon, csak az. Az volt az életem. Az a szerep, amit éppen játszottam, és nem a saját életem. És ez nincs már. Hálát adok az Istennek, így van. Nem is tudom, mit csinálnék, ha másképpen lenne. Rögtön észrevenném, hogy egyedül vagyok a lakásban. De így, becsületszavamra mondom, helyén a lelkem.
 
Változhat még valamennyire a helyzet?

Fekvő beteget még el tudok játszani bármilyen filmben. De hogy ezen felül mire lennék képes, azon nem gondolkodom. Ilyesmik már nem jutnak az eszembe. Szerepeken már nem jár az agyam.
 
Kaposvári éveiben rendezőként is bemutatkozott. Nem is akármilyen sikerrel. Lorca drámáját, a Bernarda Alba házát vitte színre, aztán bemutatták Spanyolországban is, egy rangos színházi fesztiválon, Sitgesben. Honnan jutott eszébe, hogy az anyját és öt lányát bezárva tartó özvegy parasztasszonyt, aki kegyetlen szigorral és vasakarattal irányítja háza népét, Jordán Tamással, a férjével játszatja el?

Jól ismertem Tamást. Tudtam, milyen erők mozgatják. Hogy mennyire penge is tud lenni. Én ma is azt gondolom, hogy Bernarda Alba nem egy anya. Ez az érzés hiányzik belőle. Támogatja őt a falu, miközben nőietlen erő. Ilyenek voltak az ősei, így kellett élniük. Ettől kövesedett meg ő is. Darabbéli lányainak Tamás már a próbákon is gyönyörű pofonokat osztogatott. Félelmetes volt. Megrezzent a nézőtér, amikor az egyik lányát lepofozta. Németországba is elvittük az előadást. Orosz színészek is látták. A végén odajöttek hozzánk, és Tamást dicsérték. Az oroszok, akik isteni színészek. Sitgesben a második előadást műsoron kívül, közkívánatra kellett lejátszanunk. Két csodás ember, Ács János és Székely Gábor, a két isteni rendező is kint volt a fesztiválon, mert a Katona József Színházat is meghívták Sitgesbe. Drukkolás volt és szeretet. José Triana, a neves kubai költő, dámaíró is megnézte az előadást. Teljesen odavolt. Gratulált a társulatnak. Egy vak spanyol lány sírva tapogatta végig a díszletünket, hogy azt is „hazavigye” magában. Mi sem hittük el, akkora sikerünk volt.
 
Mégsem rendezett többé.

Mert megijedtem. Elszállt a bátorságom. Meg aztán szétváltunk Tamással. Úgy éreztem, azzal, hogy magamra hagyott, elfolyt belőlem a tehetség. Megszűnt. Érdektelenné váltam rendezés ügyben. A mai napig nem értem, hogy volt ez. Neki akartam tetszeni, mint erős tehetségnek? Nem tudom.
 
Talán, ha vele folytatná…

… most? Már nem is látnám, hogy mit csinálok.
 
Szerintem még az ujjbegyeivel is érezné.

Ez igaz. De akkor sem.
 
Jordán Tamás előtt Major Tamás is fontos szerepet játszott az életében. Még abban az időben, amikor a Nemzeti Színház stúdiósa volt, a főiskolás évei előtt. „Benne volt bizodalmam” – így szokta emlegetni őt.

Hogy mivel volt rám olyan nagy hatással? Azzal, ahogy Avarral, Ronyecz Máriával, Máthé Erzsivel és a többiekkel dolgozott. Törőcsik Marival! Istenem! Hogy én őt is mennyire szerettem! Erdélyből, Nagyváradról megjöttem, épp hogy leérettségiztem, bekerültem a Nemzetibe, és ott Major meg Bodnár Sándor   kezelésbe vettek, és érzelmeket programoztak át bennem. Addig játszogattam én kislányokat, kerthelyiségekben táncikáltam, a nagyváradi színházban statisztáltam, de itt komoly munka folyt. Igazolva láttam dolgokat a színészetből. Szabadulni soha többé nem tudtam már ettől. Major is megszállott volt. Imádta a színházat. Nem is érdekel, hogy a színház mellett miket művelt. Az a színházi erő, amit én felfedeztem nála, mindent felülírt. Amikor Szolnokon játszotta a Puntila urat, együtt jártunk úszni. Rengeteget beszélgettünk. Az is milyen boldogító volt!
 
Filmszerepei közül elsőként a Csinibaba rendőrnőjét emelem ki. Szerette?

Ha-ha-ha! Nem tudtam, mit csinálok. Lehet, hogy a rendező, Tímár Péter említette, hogy a fura járásomat fogja bindzsizni, hogy úgy megyek, mint egy tévémaci, erre már nem emlékszem, de valahogy mindenki hülye ebben a filmben. Az volt a feladatunk, hogy hülyék legyünk. Imádtam. De a többieket jobban szeretem a filmben, mint magamat. Ez a zseblámpás rajparancsnoknő a legnagyobb filmsikerem. A mai napig felismernek ennek köszönhetően, pedig voltak mívesebb munkáim is.
 
Sorstalanság?

Megtiszteltetés volt benne lenni.
 
A londoni férfi?

Hogy én azt hogy imádtam! Tarr Béláért odavagyok. Meg a Derzsi Jánosért is. Vele együtt lenni, dolgozni, utána sétálni egy kicsit, csodálatos élmény marad.
 
Kincsem?

Nagy Ervin. Igen! Semmi nem volt, csak egy dialóg. De egy ilyen nagyszabású filmbe belerakott a Herendi! Örülök nagyon.
 
A miniszter félrelép?

Az egy őrület volt. Kicsit megsértődtem, de nem volt jogos. Koltai Robi beemelte azt a mondatot, hogy balettintézetbe jártam. Közben csípőficammal játszom a filmben. Engem nem zavart, de ki kellett mondanom a filmben. Elhangzik a történet során. Nevettek. Érdekes mód fájt egy kicsit.
 
Na még egy film: Sose halunk meg.

Ó, az gyönyörű. Vagányság volt. Őrület. Szerettem, hogy a kaposvári társulatból annyian benne voltunk.
 
S most hogy bírja filmszerepek nélkül?

Hangoskönyvet és rádiójátékot hallgatok. Ha társaságra vágyom, telefonálok. Néha elég sokat. Vagy sétálok a Vár alatt. Nincs nagy baj. Elvagyok.

A szerző a Vasárnap munkatársa