A zene a lelke mindennek

A vegasi szupercsapat, az Imagine Dragons csaknem 1,6 millió eurónak megfelelő összeget kapott a Szigeten, vagyis Dan Reynolds szemet gyönyörködtető meztelen felsőtestét busásan megfizették, ha értik, mire gondolok. Az a Billie Eilish pedig, aki 15 évesen futott be önerőből, nem pedig producerek keze alatt, 1,5 millió eurót tehetett zsebre európai turnéjának első állomásán. Lesz még hat állomás, de nem merem megtippelni a végösszeget, mivel sok tényezőtől függ a gázsi, minden helyszínen külön alku tárgyát képezi. Kelet-európai országokban kicsit olcsóbban is fellépnek a világsztárok – persze nem mindenki van tekintettel a befogadók anyagi körülményeire. Akik igen, azok is inkább stadionkoncerten, nem pedig fesztiválon szeretnek fellépni, mert az éri meg jobban anyagilag. Viszont a fesztiválokon szerezhetnek maguknak új rajongókat, ott olyanok is megnézik őket, akik nem vennének jegyet a stadionkoncertjükre. Szóval alapos mérlegelés előz meg minden döntést a menedzsment részéről. Annál is inkább, mivel a CD-ipar immár teljesen bedőlt, csak koncertezéssel lehet pénzt keresni. Ezért a sztárgázsik folyamatosan emelkednek, a promóterek pedig kénytelenek alkalmazkodni a helyzethez. Minden azon múlik, mennyire ismert az adott előadó/zenekar, azaz mekkora a piaci értéke. Szörnyű ezt leírni, de a zene mára teljes mértékben termékké vált, úgy adják-veszik, mint a parfümöt vagy a luxusautókat, és aki komoly nyereségre vágyik, az kiszolgálja a közízlést – nem kísérletezik feleslegesen, hanem igyekszik jól teljesíteni, hasznot hozni, ha már belefektettek egy csomó pénzt.

De mielőtt még elsüllyednénk az anyagiak mocsarában, tegyük fel a kérdést, hogy vajon megérdemelték-e az említett sztárok az említett gázsikat. Az Imagine Dragons sikertörténetét pár napja már ismertettük, megőrül értük a nagyérdemű, azaz gyakrolatilag annyit kérhetnek egy koncertért, amennyit nem szégyellnek – és rég nem a zenéről beszélünk már. Billie Eilish ugyanez a kategória, azzal a kis különbséggel, hogy az egész élet előtte áll még, így nehéz megmondani, most van-e a csúcson, vagy több csúcskísérletnek lehetünk még tanúi.

Ha engem kérdeznek, – inkább ne kérdezzenek, mert még kimondom – senki sem érdemel egyetlen koncertért annyi pénzt, amennyiből én vagy önök napi robotolás nélkül életünk végéig meg tudnánk élni az egész családunkkal és távolabbi rokonainkkal együtt, úgy, hogy egy jachtot is vehetnénk. Nem beszélve az öt éve esedékes teljes lakáskifestésről, ami Pozsonyban 900 eurónál kezdődik. Ám mivel maga könnyűzenei piac eldeformálódott, illeve egy köztes stádiumban leledzik, a gázsik is ehhez igazodtak. És mi itt Európában még szerencsések is érezhetjük magunkat ahhoz képest, ami a tengeren túlon dúl a koncertjegyárak terén.

A Sziget szervezői igyekeznek a legmenőbb előadókat leszerződtetni, ezért gyakran mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk. Előfordul viszont olyan eset is, amikor az egyik évben nem sikerül megszerezniük valakit, aki a következő évben olyannyira lejárt lemez lesz, hogy féláron kínálják, de úgy sem kell már. Nem sorolok neveket, illetve egyet azért mégis: nem biztos, hogy a svéd rapper, Yung Lean, aki másodszor mondta vissza a szereplést a negyszínpadon előre nem látható körülmények miatt, harmadszor is meghívást kap a Szigetre, mert jövőre már (szerintem) senki nem fog emlékezni rá.

Egyébként tavaly is, idén is nagy felfedezések terepe volt számomra a nagyszínpad, pedig azelőtt csak a kisebb koncerthelyszíneken bukkantam új kedvencekre. Sosem hallottam még Mimi Webbről, aki kora este vezényelt le egy fergeteges bulit, vagy a Girl in Red nevű indie-pop projektről, amely Marie Ulven Ringheim norvég énekes-dalszerzőt takarja. Ez a lány mindössze 24 éves, de már a világ legnagyobb színpadain énekel, és valahogy úgy kezdte, mint Billie Eilish, dalai a hálószobában születtek, egy laptopon keverte őket készre. Témái nagyon trendiek: mentális egészség, lelki traumák, világba vetettség... És azt is büszkén vállalja, hogy leszbikus. Az elmúlt pár évben hatalmas rajongótábora lett, tulajdonképpen anélkül, hogy egy rendes nagylemeze megjelent volna. Ezt a műfajt egyébként már el is nevezték a kritikusok „bedroom popnak”, és ez a fajta alkotói szabadság nagyon biztató, mert igazi gyémántok kerülhetnek így felszínre.

Másik nagy felfedezésem az ausztrál Amyl and the Sniffers punk-rock csapat, akik az egyébként botrányosan rossz hangosítású Freedome-ban léptek fel, és visszahozták a hetvenes évek végének mocskos, karcos fílingjét. Ilyen lehetett anno a Runaways, a Bikini Kill, Siouxsie vagy a még ismeretlen Courtney Love. Lehengerlő bulit produkáltak, nem lehetett otthagyni a helyszínt, ami elsősorban a frontlánynak volt köszönhető. Itt jegyezném meg, hogy a zeneileg legizgalmasabb koncertek idén negyedház előtt zajlottak a Freedome sátorban, vagyis félő, hogy a szervezők jövőre még kevesebb kísérletező brigádot hívnak meg. A biztosra menésnek is vannak azonban pozitívumai, példa erre a Nothing But Thieves nevű brit indie-rock alakulat, akik másodszor játszottak a Szigeten, immár világsztárokként. Meg is telt a sátor, nekem csak leghátul jutott hely, ahonnét viszont sajnos élvezhetetlen volt a koncert – valamit csinálni kell a hangosítással jövőre.

Yungblud, a Z generáció szupersztárja idén már felkerült a nagyszínpadra – legutóbb az említett pocsék akusztikájú sátorban koncertezett, és nem fértem be, a tömeg negyedével együtt. Ez az energikus brit fiatalember egyszerrre lázadó punk-rocker és trendkövető szerző-előadó. Nagyon egyszerű zenei sémákkal dolgozik, de talán pont ettől ellenállhatatlan sodrásúak a dalai.

Érdekes dolgok történtek a Sziget legkisebb, legintimebb hangulatú Music Box színpadán, a saját hazájukban sztároknak számító csapatokat felvonultató Európa színpadon, és a lassan ismét magára találó világzenei helyszínen is. Én nem erőltetném tovább a magyar zenekarok Petőfi-színpadát, sem a magyar slágerzenére szakosodott helyszínt, amely régebben még poén volt, mostanra azonban eléggé kifáradt. A jövő az olyan helyszíneké, mint dropYard, ahol izgalmas előadókat vonultattak fel, főleg délutánonként a 34 fokban, úgyhogy sokáig nem tudtam ott maradni, de az a kevés is megérte...