A vers, az egy imádság

Azt másképp legyűrni nem is lehet, pusztán akaraterővel. Mind a színpadon, mind a hétköznapokban. Nem akaratos, „csupán” akarással tud élni: búcsúzáskor is erőtlen jobb karját nyújtja. Megszorítom, újra csak finoman. Halott jobbja a tenyerembe csúszik. A bal kéz, szerencsére, él. Sok mindent kapott a sorstól. Rosszat és jót egyaránt. Hajdanán Komáromban találkoztunk először. Még gyerekszavalókként, országos versenyen. A privát beszélgetésekben mindig különös, csöppnyi humorral átszőtt derű árad belőle. Ám most, hogy előttünk a szavainkat rögzítő kütyü, végig komolyan beszél. Féltő szavakkal, aggódva – sok más mellett a szavalás művészetéről, egyéni gondolatvilágáról. Mert hetvenegy évesen, 1995 óta rokkantnyugdíjasként is nemcsak három és fél évtizednyi tanári pályájának emlékei éltetik, hanem a színpad is. Vas Ottóval ipolysági otthonában beszélgetünk.

Ottó, olyan régen ismerjük egymást, hogy kertelés nélkül, szinte familiárisan rákérdezhetek: békében vagy a koroddal?
Ugyan mit tehetnék? A világot már nem váltom meg. Azt meg már tudom, eddig mit mért rám a sors; arra pedig kíváncsi vagyok, mi vár még rám. Itt fáj, ott fáj, amott fáj, de ha csak tehetem, mindennap járok egyet. Délelőttönként, legalább itt a ház körül. De a főtérig már nem merészkedem el, csak ha valaki elvisz autón, bár beszállni oda szintén nehezemre esik.

Mi az, ami még túl a hetvenen is a színpadra szólít?
Hogy kilenc-tíz éves koromtól ragaszkodom a vershez. És szeretek is szavalni. Már kisfiúként belekóstoltam a sikerbe, a taps élvezetébe. Igaz, Sztálin-versekkel, de hát akkoriban azok mentek, azokkal lehetett magyarul megszólalni egy-egy rendezvényen. Köbölkúton az egész falu ott volt például Sztálin születésnapján a kultúrházban, és zúgott a vastaps. Nem Sztálinnak, nem is nekem, hanem a végre hivatalosan is megtűrt magyar szónak!

Milyen ereje volt a magyar szónak a háborút követő jogfosztottság időszaka után?
Tartást erősítő, gerincet szilárdító. És örömet hozó. Bár én még elemista voltam, de arra emlékszem, hogy Köbölkúton 1948 előtt sem lehetett a közbeszédben betiltani a magyart. Pusztán egyszer történt, hogy a kocsmában a rendőrök – magyar beszéd hallatán – intézkedni óhajtottak. A helyiségben akkor hirtelen kialudt a villany, és a drága csendőrök három perc alatt kint találták magukat az utcán... Persze, a gyerekeknek kötelező volt iskolába járni, még ha szlovákba is. De amikor megnyílt a magyar iskola, szinte egyik napról a másikra az összes gyerek átiratkozott oda. A szülők nem haboztak, nem azon törték a fejüket, vajon később érvényesülni fognak-e csemetéik; egyszerűen a magyar iskola mellett döntöttek, mondván: magyar gyereknek ott a helye.

Neked, ha foszlányokban is, de talán már háborús emlékeid is akadnak.
Mozaikszerűen igen. Emlékszem például a község szélén álló vasúti hidat őrző volksbundos katonákra. Vagy a hozzánk érkező első orosz tankra, annak legénysége nálunk mámorosan öntötte magára a kölnit... Vissza-visszatérő emlék a géppuskák zaja, vagy az, ahogy az oroszok ott hallgatták nálunk az erdélyi menekültektől ránk maradt gramofonlemezeket. Egy alkalommal azonban játszadozva rákönyököltem a hanglemezekre, azok pedig egyből ripityára törtek. És mert éppen egy angórasapka volt a fejemen, attól kezdve az orosz katonáknak én csak a kis burzsuj voltam...

Versmondóként a pályafutásod egyidős az országos (cseh)szlovákiai magyar hivatalos szavalóversenyekkel. Azok döntője akkoriban Komáromban zajlott, annak minden ragyogásával s patinájával.
Igen. És évről évre eljutni egészen az országos döntőig rangot jelentett. Már csak azért is, mert eleinte a járási és kerületi fordulókon a szlovák szavalókkal együtt mérettettünk meg. Viszont Komáromban már színmagyarul folyt a verseny, így a hangulat is egészen más volt. Ezek a hagyománnyá érett országos döntők adtak azután lökést a hazai magyar amatőr mozgalomnak, egyben megteremtve ezzel a magyar kultúra fennmaradásának széles körű alapjait vidéken. Lényegében az országos szavalóversenyek komáromi döntőiből nőtte ki magát nálunk az irodalmi színpadi mozgalom, terebélyesedett a színjátszó mozgalom, alakult ki a Jókai Napok immár több évtizedes tradíciója. De bevallom: annak idején én még nem a verseny hangulatával, inkább a saját lámpalázammal törődtem.

Úgy sejtem, ez utóbbi óriási gyakorlatod, bámulatos profizmusod ellenére ott mocorog benned mindmáig.
Tudod, a „nemesség” kötelez: az elvárásoknak meg kell felelni, az elért formát mindig hozni kell. Azért van bennem feszültség, hogy alkalomról alkalomra minél többet tudjak átadni a közönségemnek mindabból, ami a versben van. Mert hiába annak fölépítése, ha a publikum előtt nem jön ki belőled, amit elterveztél, amit a verssel üzenni akartál. Én ettől tartok, ha már az örökös lámpaláz felől kérdeztél. Valami bizsergésnek lennie kell. Anélkül nincs értelme az egésznek.

Aztán a színpadon elmúlik?
El. Pár verssor után elmúlik. Vagy nem.

Még Vas Ottónál sem? Aki a szlovákiai magyar szavalóművészet élő legendája?
Ilyet még te se mondj! Minden dicsérő szó jólesik, de ne hozz zavarba. Mert hiába az egyfajta adottság, a szövegekkel karbantartott memória, ha a második versszak után ne adj’isten becsúszik az a bizonyos „fekete ablak”, és az ember nem tudja folytatni... Ilyesmi bizony előfordulhat mindenkivel, aki fölmerészkedik a színpadra.

Harmincvalahány éven át volt tanári katedrád az ipolysági magyar gimnázium. Mit ad a pedagógusnak – vagy éppenséggel mit vesz el tőle? –, ha megannyi esztendő alatt egy és ugyanazon intézményben oktat?
Szerintem tőlem nem vett el semmit. Ellenkezőleg. Ipolyság nekem harmincnégy éven át az állandóságot, a folytonosság biztosítékát nyújtotta. Nemigen szeretem, ha körülöttem megváltoznak a dolgok. Mert akkor sok apróságban kell újra meg újra intézkedni.

A helyhez kötöttség, a békesség nyugalmán kívül mit adott még ez a híres-neves határváros?
Kitűnő kollégákat. Egyben megvalósíthattam, amit nagyon akartam: a kereken harminc éven át működő József Attila Irodalmi Színpadot.

A kezdetekben mi szülte hozzá az ötletet?
Beke Sándor irodalmi színpadi műsora, még 1962-ben. Elhatároztam, Ipolyságon én is létrehozok egy hasonló színpadot. Akkoriban azt hittem, hogy az egyéni szavalásnak majd fokozatosan befellegzik, helyette pedig az irodalmi színpad lesz az a forma, amivel széles körben lehet terjeszteni a költészetet. Úgy gondoltam, ennek esélyével azonnal élnem kell. Persze, két-három évvel később rájöttem, hogy a versnek meg a prózának, illetve az irodalmi színpadnak, színpadi műfajként, együtt lehet is, kell is élnie.

Tévedtél abban is, hogy az egyéni szavalás, az előadóművészetnek ez az ága visszafejlődik. Mára ehelyett az irodalmi színpadi mozgalom az, ami elsorvadt.
Hogy ez utóbbi így esett, abban a rendszerváltást követő évek „tévedhetetlen” szakemberei a ludasak. Ők voltak, akik rendre azt hajtogatták: erre a szókimondó színpadi formára 1989 után már semmi szükség, hiszen a társadalom különböző aktuális kérdéseit a politika és a politikusok fogják megoldani; nincs szükség a színpadokról sugallt, a közönséggel összekacsintó súgásra. Nos, ez a jóslat kolosszális baklövés volt.

Ha még ma is működne a JAISZ, a jelenben miről szólna az irodalmi színpadi produkciótok?
Ó, hát rengeteg téma kínálkozik! 1989 előtt az egyetlen igazi szándék az volt, hogyan lehet megfricskázni a kommunista hatalmat, az akkori rendszert. Manapság viszont például a riasztó munkanélküliség kívánkozik pellengérre. Vagy remek szatírának a parlament. Elég volna rögzíteni egy-két éjszakai parlamenti közvetítést, azokból kimazsolázni a lényeget, s ebből olyan, a „demokratikus” parlament működéséről maró vígjátéknak is beillő, epésen szatirikus előadást lehetne kanyarítani, hogy na! Vagy akár a dél-szlovákiai magyarság helyzetéről. A nyelvtörvények abszurditásairól. Az egymásnak feszülések kifigurázásáról. Az ország déli régióinak tudatos gazdasági leépítéséről. Csak hát erre, sajnos, mostanság sem művészi igény, sem alkotói kedv. Ami ímmel-ámmal divat helyette, az az öncélú játék.

A rendszerváltás előtt az irodalmi színpadi mozgalom valóban a burkolt politizálás eszköze, sajátos formája volt. Te ezt tudatosan vállaltad, vagy „csak” belesodródtál? Talán ösztönösen...
Részemről ez szándékos volt. Mert a gondolat megjelenítése, a társadalmi konfliktusok felmutatása nélkül nem hiteles az irodalmi színpadi produkció sem. A súlypont mindig a konfliktuson alapszik. Akár húsz verset is elmondhatunk egymás után, ha azoknak egy folyamatos gondolati ívben nincs közük egymáshoz, akkor az még csak színpadi szépelgés, de nem műsor.

Hogy sikerült elkerülnöd a hatalom haragját?
Egyszerűen szerencsém volt. Itt nem figyeltek rám az elvtársak. Volt ugyan megfigyelés, de az illetőről mindenki tudta, kit, mikor és hol obszervál, ráadásul ő a magyarokról rossz szót sohasem jelentett. Csupán egyszer, 1972-ben tiltották le a műsoromat a Jókai Napokon, de akkor holmiféle összeesküvésről regéltek Komárom, Ipolyság, Kassa vonalon, hiszen Kiss Mihály és Havasi Péter műsorát is kiparancsolták a fesztiválról.

A kilencvenes évek elején megjelent a Ki kicsoda Kassától – Prágáig? című századvégi életrajzgyűjtemény. A nevedet hiába keresni benne...
Akár én is lehetek az oka. Talán ellinkeskedtem a kért űrlapok visszaküldését.

Nem bánt, hogy a szerkesztők nem sürgettek?
Nem. Kaptam rengeteg más díjat, elismerést.

Annyira szerencsés teremtés vagy, hogy kipakolni valód sincsen?
Az lenne. De azok nem személyes, inkább közéleti dolgok. Hogy például az ablakom alatt tönkretették a fákat. Másutt meg „csak” durván lebotolták őket, mondván, az EU-ban nem lehet olyan köztéri fa, amely a háztető fölé emelkedik. Erre azt mondom: ha egyszer hülye a törvény, nem tartom be!

Vas Ottó mennyiben tartja tanulságosnak a pályáját, az életét?
Bennem nincs ilyen nagyképűség, hogy bármilyen tanulságokat kellene levonnom belőle. Harmincnégy évig tettem a dolgomat, minden órán benn voltam, amit bírtam, becsülettel megtettem.

Szavalóként a versekben saját életedet próbálod megtalálni?
Sohasem lesz hiteles szavú, jó előadó olyasvalakiből, akit nem a vers eredeti gondolatai érdekelnek. Először azonosulni kell a költővel, majd lélekben is kidolgozni, hangsúlyaiban összecsiszolni a gondolati összefüggéseket. Ha valaki képtelen erre, vajmi kevés értelme van versmondói igyekezetének. A vers ugyanis értéket, erkölcsi tartást adó imádság. Szavalóként ezért kell tisztában lenni az alapértékeivel. Mert nem az a jó szavaló, aki fújja az egész Toldit, hanem aki egy négysorossal is remekelni tud. Aki úgy értelmezi a verssorokat, hogy annak hangsúlyaiban rátalál mind a költő, mind a saját gondolataira.

Minden verset elszavaltál már, amit valaha is akartál?
Jaj, dehogy! Most is egy új műsorral készülök. József Attila halálának 75. évfordulójára a költőről szóló versekből készítettem egy összeállítást. Most tanulom, és máris látom, újra magasra tettem a mércét. Négy-öt sorral néha fél órákat is vesződöm, amíg belém ivódnak a szavak üzenetei.

Elmúltál hetven. Vége az álmodozások korának?
Az ember mindig álmodozik.

Mi segített a túlélésben? Természetes gondjaid, veled született testi hendikeped ellenére!
Az, hogy erős vagyok. És volt mire erősnek lennem.