A végső megnyugvás után

Még a temetés dátumát sem hozták nyilvánosságra, egyelőre senki sem tudja, mikor és hol helyezik örök nyugalomra a június 3-án hosszú betegség után elhunyt, kétszeres Kossuth-díjas művészt. Bárki hívja is a család titkos telefonszámát, kérdezhet, de választ nem kap. A rögzítő nem felel. Még a közvetlen kollégák sem vehetik biztosra, hogy ott lehetnek a végső búcsúnál. A család, Darvas Iván családja teljesen elzárkózik minden érdeklődés elől. Még a Vígszínházban sem őrzi senki a titkot, hogy „mikor és hol?”, pedig ennek a társulatnak volt a tagja a legtöbb éven át Darvas Iván. Egy híján huszonöt esztendeig. Ott játszotta el Antoniust, a Szent Johanna Warwickját, A vörös postakocsi Alvinczi Eduárdját, az Amerikai Elektra Ezra Mannonját, az Őfelsége komédiása Moliére-jét, a Tangó Stomilját, de mindenekelőtt az őrült Popriscsint, az Equus pszichiáterét, Süskind nagybőgősét. Utolsó színpadi szerepe Salieri volt Peter Shaffer Amadeusában Szolnokon. Előtte a Madách Színházban rendezett Csehov-egyfelvonásosokat. Már akkor is beteg volt. Aztán még betegebb lett. Mindene fájt, de nem panaszkodott. Baj volt a tüdejével, szenvedett a veséje miatt, gyötörte a szíve. Hangjából csak az erő fogyott, a színe nem sokat változott. Életkedve azonban soha, egyetlen pillanatra sem hagyta el. Nyolcvankettedik éve felé közeledve, amikor már végleg bezárkózott, karikatúrákkal foglalta el magát. Rajzolt, mint mindig. Kedvenc hazai kollégáit és világhírű külföldi pályatársait örökítette meg nagy élvezettel. Nem feledkezett meg azonban önmagáról sem. Mélabús önarcképét, akárcsak a többi rajzot, a Premier című, kéthavonta megjelenő magazinnak készítette el. De született róla egy másik kép is. Gyémánt László festménye, amelyet nagyon szeretett. Annyira, hogy ez lett 2001-ben megjelent, Lábjegyzetek című önéletírási könyvének borítója. Itt, ebben a kötetben vall a legmélyebben szeretett városáról, Prágáról, amelynek meglehetősen tarka nyelvi közegében a legszebb gyermekéveit töltötte. A magyar mellett édesanyja révén az orosz, iskolatársai által a német, utcai játszótársainak köszönhetően a cseh lett az a három nyelv, amelyben a legerősebb gyökereket eresztette. Tizenhárom éves volt, amikor a család az „aranyvárosból” Budapestre költözött („Úgy él azóta Prága az emlékezetemben, mint az elveszett Éden kertje, a Bűnbeesés és Kiűzetés helyszíne” – írja), a cseh nyelvtől azonban a későbbiekben sem szakadt el. Ha könyveket nem is, cseh napilapokat gyakran olvasott. Szókincsén, kiejtésén nem fogott az idő. Még Jiří Menzelt is el tudta kápráztatni fényes cseh nyelvtudásával. Órákon át úgy beszélgetett vele, hogy még csak nyelvtani hibát sem ejtett. Történt mindez 2005 nyarán, egy baráti összejövetel során. („Nem múlhat el nyomtalanul, ha az embert gyerekkorában ennyire gazdagon burjánzó… gyönyörű, harmonikus környezet veszi körül” – jegyzi meg Prága margójára.

Itt, ezen a helyen már csak három filmről és egy dalról szeretnék szólni, amely Darvas Iván emberi s művészi nagyságának esszenciája.

A három film Makk Károly három rendezése. A Liliomfi, a Szerelem és az Egy hét Pesten és Budán. Ha csak ezt a három filmet hagyta volna ránk, színészetének akkor is a legteljesebb képét kaptuk volna. Makk Károly már a főiskoláról ismerte Darvas Ivánt. „Emlékszem, mindig csak negatív figurákat játszott. Öntelt arisztokratákat, buta dzsentriket, ellenségeket. Nem értettem az egészet. Benne pont az ellenkezője volt mindennek. Finomság, humánum, elegancia, mély empátia. ’59 tavaszán, amikor huszonkét hónap után, az első amnesztiával szabadult, heteket töltöttünk együtt. Nálam is lakott egy ideig, aztán én szereztem albérletet neki. De később is cimborák voltunk. A Liliomfiban el sem tudtam volna képzelni, hogy másvalaki játssza a szerepet. Az neki íródott. A Szerelemben először másvalakire gondoltam, egy kevésbé ismert színészre, akivel már meg is állapodtam, hogy övé a szerep, pár nappal később azonban meghalt. Ezután választottam ki Ivánt. Az Egy hét Pesten és Budán ismét úgy született, hogy kezdettől fogva benne és Törőcsik Mariban gondolkoztam. Én ezt a filmet mindkettőjüknek ajándéknak szántam a Szerelemért.”

Annyit, mint Makk Károllyal, nem is forgatott senkivel Darvas Iván. A 9-es kórterem, a Mese a 12 találatról, a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? is hozzá köti. És jó néhány tévéfilm. A Szerelem a ládában, Az ötlet, a Parancsára, hadnagy úr, A bolond lány. De a legtöbbet kétségkívül Szigligeti Ede hőseként, Liliomfiként, a Szerelem börtönből szabadult Jánosaként és az Egy hét Pesten és Budán külföldről hazalátogató, egykori szerelmétől búcsúzó, korábban nem látott lányával szoros kapcsolatba kerülő Ivánjaként adta. Derűje, belső ragyogása, ifjonti erejének végtelen szárnyalása színezi Liliomfiját, félelmei, bizonytalanságai, a saját bőrén megélt történelem gazdagítja a Szerelem Jánosát, de az Egy hét Pesten és Budán Ivánjában is mintha csak saját arcát mutatná. Minden titkával, előkelőségével, halk kérdőjeleivel, szívszorító belső történeteivel.

És maradt egy fájdalmas dal is utána. Lányi Sarolta fordításában Konsztantyin Szimonov verse, a Várj reám, amelynek zenéjét Negrelli Henrik komponálta. Pár sor, pár mondat, de benne az egész élet. Biztatással, ígérettel, könyörgéssel és végső megnyugvással. „Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon…” – énekli lelkének minden terhével Darvas Iván. Szimonov hőse onnan jön meg, hol halál marasztalja az embert. A lövészárokból. Darvas Iván már az égi szereposztásra vár. Nagy színész volt itt, a földön. A legnagyobbak egyike. Bármilyen feladatot bíz rá az Úr, nem fog csalódni benne ő sem. Míves munkát végez az ő színpadán is. Ne vesse hát a szemére senki, ha sokáig kell várni…