A változatosság gyönyörűsége

Részlet a párkányi Csángáló gyermekszínpad előadásábólHéger István felvételeAz alistáli Csip-csirip színjátszó csoport Lúdas Matyi történetére alkotott variációkkal lépett a színpadra Szikhart Zsuzsa rendezésében, aki nélkül már szinte elképzelhetetlen lenne a gyermekszínjátszó és bábos mozgalom. Most is kedves, finom humorral átszőtt, jól megszerkesztett produkcióval érkeztek. A történetet egyedi felfogásban bemutató előadásban a természetesség, a gyermeki báj dominált. Talán a mozgáskultúrán javítva, a játéklehetőségeket jobban kijátszva még jobb előadás született volna. Szívet melengető és fantáziát megmozgató előadást produkált az idei verseny meglepetéscsapata, a nyárasdi Tekergők színjátszó csoport. Előadásukban egy kimunkált, parádés ötletektől sziporkázó János Vitéz-feldolgozást láthatott a közönség. János Vitéz és Iluska szerepére két tehetséges fiatalt választottak. A feldolgozás híven ragaszkodik az epikus mű történetéhez, és nem esik a leírások csapdáiba. Gördülékenyen váltják és kapcsolják a színeket. A szereplők mindent a számukra egyik legközelibb tárgy, az iskolatáska segítségével tudnak elővarázsolni: patakot, trónt, hegyet, sírt és óriást. Annyi biztos, nem csupán a szereplők és a rendezők, Nagy Irén és Magyar Gaál Lívia, hanem a nézők számára is emlékezetes marad ez az előadás. Új utakon jár a dunaszerdahelyi Fókusz Gyermekszínpad. Nagyon jó úton! Önfeledt játékuk, kidolgozott mozgásuk, népi mondókákból, gyerekversekből összeállított előadásuk egésze azt jelzi, a csoport élvezni tudja a játékot és a szórakoztatást. Nem mellékes, hogy tudnak bánni a humorral is. A legkisebbektől a legnagyobbakig minden néző szeretettel fogadta előadásukat. Jarábik Gabriella rendező lélekben együttjátszott növendékeivel: szabadon is engedte és mégis vezetni tudta őket. Ha kicsit több idejük lett volna minden apró részlet kicsiszolására, még erősebb előadást láttunk volna. A nagytárkányi Ispiláng színjátszó csoport először vett részt a Duna Menti Tavaszon. A csoport még egyéves sincs, tehát figyelemreméltó siker az, amit elértek. A szereplők gyermekien tiszták, kedvesek, játékosak, és ami különösen figyelemreméltó, a színpadon fegyelmezettek, pontosak. Az általuk bemutatott Lúdas Matyi előadást mondókákkal frissítették, jókedvű játékkal éltették. Rendezőjük, Bajzák Katalin ígéretes folytatásra készülhet. Az örösi Karcsa kisszínpad szintén először járt Dunaszerdahelyen. A magyar meseirodalom egyik legismertebb tréfás történetét, A rátóti csikótojást állították színpadra. Hagyományos elemekből építkezett az előadás, ez azonban nem vált hátrányára. Talán a bátortalanság, a megilletődöttség leküzdése kellett volna ahhoz, hogy kicsit mozgalmasabb előadás szülessen. Gyermekbetegség jeleit hordozta magán a rendezés is, mindezeken azonban túl lehet lépni és érdemes is, mert a szereplők között igazi tehetségek vannak. A párkányi Csángáló palóc népmesék elemeiből összeállított előadással léptek színpadra. A szereplők a történetben rejlő humort jó hatásfokkal voltak képesek kiaknázni, a szerepek elosztásakor pedig telitalálatok születtek. A kosztümök, a népviselet hitelessége, az ötletes eszközhasználat, az egész előadás kreativitása és a szereplők játékkedve szintén az előadás javára vált, így hát Batta Jolán rendező sok korábbi után egy újabb sikert is elkönyvelhet. Kamaszságok a címe a lakszakállasi Boncák Színjátszó Csoportja által előadott „zenés ifjúsági játéknak”, amelyet Domonkos Zsuzsa és Vicenczné Soós Andrea rendezett. A musicalelemekkel tarkított, az egykori irodalmi színpadok hagyományaira építő, minden részletében kidolgozott előadásban a 60-as, 70-es évek zenéje, tánckultúrája és öltözködésmódja elevenedik fel. Ez érezhetően távol áll a mai gyerekektől. A lét alapkérdéseit boncolgató szövegrészek pedig kissé didaktikusra sikeredtek. Tapasztalataim szerint a mai kamaszok nem így beszélnek és nem ezek a témáik. Mintha egy jó húsz évvel ezelőtti színpadi világba csöppentem volna. Egyébként maguk a gyerekek igen fegyelmezetten, a rendezői utasításokhoz ragaszkodva tették a dolgukat. A komáromi Kisgimisz Kamasznapló című előadása Gányovics Mónika és Kiss Péntek József rendezésében szintén a felnőtté válás korának számtalan problémáját próbálta ábrázolni. A kamarajellegű előadás igen nehéz feladatot rótt a szereplőkre, akik a jó vezető kezek irányítása alatt kitűnően állták a sarat. Mai nyelven, mai problémákról beszéltek mai fiatalok, hangsúlyozva az álságos világtól és annak álságos problémáitól való eltávolodás érzésének szükségességét. A kamaszság minden báját és baját ábrázolni kívánó előadásuk valószínűleg sok hívet szerez majd a gyermekszínjátszásnak. Amit érdemesnek tartanék átgondolni, az a Cleiderman-zongorabetétek alkalmazása. Szerintem igencsak ritka az a mai kamasz, aki ilyen zenét hallgat, miközben Britnie Spers koncertjeiről beszél. A komáromi Marianum Egyházi Alapiskola Mumpicok Színjátszó Csoportja nem ismeretlen a Duna Menti Tavasz közönsége előtt. Idén egy népmese-feldolgozással, Az aranypók című produkcióval léptek színpadra. Kiváló színpadképük máris megfogta a nézőket. Minden anyagnak, minden mozdulatnak célja, helye volt, az élőzene is javára vált az előadásnak, és a dramaturgiai építkezésben sem mutatkoztak nagyobb zavarok. Melicher Andrea engedte játszani növendékeit, akik éltek is a játék lehetőségével. Mozgalmas és humorral, tanulságokkal teli mesefeldolgozást állítottak színpadra a tornai Bódva színjátszó csoport tagjai. Lázár Ervinnek, a mai magyar gyermekirodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának nyelvi játékban és cselekményben egyaránt gazdag Soványító palacsinta című meséjével képesek voltak lekötni a gyerekközönség figyelmét. Balázs Éva és Jusko Valéria az egyszerű, ám jól funkcionáló díszlettel berendezett teret teljesen betöltötte mozgással, dinamikával. Kicsit talán indokolatlannak tűnt a zárt függöny alatti kikukucskálás, mert egyfajta keretjátékot jelzett előre, amelynek aztán nem volt folytatása. A mese fogható, érthető és értelmezhető volt. Talán csak a nagy tanulság – mitől is soványító az a palacsinta, amiért legalább húsz létrafokot kell megmászni? – maradt kissé homályban: a mese végén tanácstalanul egyedül hagyott palacsintafaló királykisasszony további sorsára utaló jelek hiányoztak. A színjátszók seregszemléjén utolsóként fellépő tornaljai Kincskeresők szintén egy János Vitéz-feldolgozással érkezett Dunaszerdahelyre. Az eszméletlenül gyors tempó miatt feszültté vált ugyan a produkció, de nem feszessé. Hiányérzetem maradt, mert a számtalan kiváló, de végig nem csinált, le nem csiszolt ötletből születhetett volna még jobb előadás is. A gyors tempó a színek váltásakor is gondot okozott: nehezen lehetett azonosítani, ki kicsoda éppen, és az eredeti történet megváltoztatását sem tartom indokoltnak. Mindezen hibák ellenére a Mészáros Piroska és Okos Zsuzsa rendezte előadásnak igen nagy erénye az, hogy a gyerekek felszabadultan, örömmel játszottak.

A XXIX. Duna Menti Tavasz a gyermekszínjátszás ünnepe volt, és ezt az ünnepet a nagyszerű, emlékezetes előadások tették igazi ünneppé.