A természet közelségének hatása

Kassa. Európa festői és grafikusai szívesen mennek Hajdúböszörménybe. Ez a furcsán hangzó állítás a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep miatt igaz. Magyarország legrégebbi, folyamatosan működő nyári képzőművésztelepe 1963-ban alakult, a három hétig ott alkotó művészek munkáiból mára ötszáz darabos gyűjtemény jött össze. A tavalyi termés egy részét most a kassai közönség is láthatja, ami azért nagy szó, mert a magyar vendégek nemcsak a képeket hozták át, hanem igyekeztek feleleveníteni a régebben szoros kapcsolatokat, felvenni a „kassai szálat” is. A Thália Színház társalgónak becézett parányi büféjének falán alig fértek el a képek, pedig nem akárkik zsúfolódtak itt öszsze: Burai István, Stefan Gort, Tadeus Blonski, fe.Lugossy László és sokan mások. A kiállítás ötlete Wlado Broniszevsky fejéből pattant ki, aki kassai lengyel kisebbségiként természetes dolognak tartotta, hogy a tavaly nyáron született képeket autóba pakolják, és Kassára szállítsák. Hogy a megvalósítás az EU-ba menet is bonyolultabb, mint maga az ötlet, arról Marczin István, a művésztelep vezetője mesélt lapunknak. Szerinte a volt szocialista blokk országai közül Szlovákiában a legmacerásabb a kiállítás-szervezés. A határőrök és a galériák vezetői egyaránt túlbonyolítják és túlbürokratizálják az ügymenetet, pedig manapság, a civil szervezetek korában már nem kell a megyei szerveken keresztülfuttatni az ügyet. A hazai galeristák nehézkessége miatt nem lesz látható Magyarországon például a mezőlaborci Andy Warhol Múzeum anyaga. De térjünk vissza Hajdúböszörménybe, ahová szintén nem könnyű eljutni, a művésztelepen ugyanis csakis hivatásos képzőművészek vehetnek részt, olyanok akik teljesítik a minőségi követelményeket, és két alkotást hajlandóak a telepnek ajándékozni. Az érdeklődők maguk jelentkeznek, illetve a pályatársak ajánlásával érkeznek. „Évente húsz-huszonöt alkotót látunk vendégül, hála istennek nagy a túljelentkezés, minden évben válogathatunk. Szlovákiából a hetvenes években érkezett az első nagy hullám, számukra akkor azért volt fontos a telep, mert nálunk találkozhattak az erdélyiekkel és a vajdaságiakkal. Ez azonban még nagyon belterjes dolog volt. A kilencvenes években már nem kellett különböző helyekről delegálni a résztvevőket, szabadon jöhettek. Az államilag futtatott művészeket azonban sosem fogadtuk be, de nem is vágytak közénk” – állítja Marczin István, aki büszke arra, hogy a telep végig el tudta kerülni a politika befolyását. Illúziórombolónak hat, de tény, hogy húsz ember három hét alatt nem tud közösséggé kovácsolódni, ám nem is ez a cél. Csak a hely ihletése hozhatja közel egymáshoz az ott született műveket. Nem csoportos kísérletezés folyik a telepen, hiszen a képzőművészet magányos műfaj, az alkotók félrevonulnak provizórikus műtermeikbe, ám a természet közelsége, a „festői” hely valamennyiükre hat, és persze egymás munkáira is kíváncsiak. Ezért lehet egységes kiállítást rendezni az ott született termésből. A szervezők kísérőprogramról is gondoskodnak, kevésbé ismert helyekre viszik vendégeiket, a Hortobágy helyett például Szatmárcsekét választják, nem véletlenül. A tábor idején egy napos szimpóziumot is szerveznek, erre mindenkit meghívnak, aki számít a művészettörténész-szakmában. A kétharmad részben külföldi, ennek egyharmad részében pedig határon túli magyar alkotóknak így lehetőségük nyílik megismerni a magyarországi trendeket. „Manapság ugyanis nem úgy működik a dolog, hogy egy-egy államilag támogatott művész februárban veszi kalapját, és a hortobágyi művésztelepről elindulva szeptember elejéig végigvendégeskedi az összes magyarországi telepet. Míg a hetvenes években mindegy volt, melyik telep kiállítását nézi meg az ember, hiszen ugyanazokkal a nevekkel találkozott mindenütt, ma már mindenütt egészségesebben szelektálnak” – véli Marczin István. A kiállítás június végéig látható a kassai Thália Színházban.