A szvingelő Pierrot

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Otthonról hozta zenei műveltségét. Apai ágon a klasszikusokat és az operákat kapta, anyai részről a dzsesszt. Pavarotti, Carreras, Domingo az egyik oldalon, Eva Olmerová a másikon. Ötévesen már énekkari tag, hetente kétszer próbára jár, közben fellépésekre. Színészi diplomával a kezében élvonalbeli musicalsztár. Ő viszi a prímet a La Fabrika Bolond Pierrot című előadásában, Arnold A kaméliás hölgy zenés változatában, Petrucchio a Makrancos hölgyben, fent, a prágai Várban. Három évig a Nemzeti Színház tagja, mellette a Nightwork frontembere. Ez utóbbihoz még ma is erősen kötődik, a Nemzetiben azonban már csak vendég-Radúzként látható. Magas színészi és énekesi kvalitásait a legszigorúbb kritikusok sem vitatják.

Vojta Dyk a cseh színházi élet egyik legmeghatározóbb egyénisége, korosztályának legkiemelkedőbb tehetsége, akire a szakma ítészei már évekkel ezelőtt „az új Karel Gott” címkét ragasztották, ő mégsem járja nagy elődje útját. Lelke mélyén fütyül a showbizniszre. Dvořákkal evez mélyebb vizekre, Monti csárdást énekel Eva Pilarovával, Tennessee Williams alászálló Orfeuszát párosítja Seán Ó Riada zenéjével, és már jó ideje a barokk zene, a kantiléna áriák felé kacsingat.

„Voltam a koncertjén, háromezer néző énekelt vele – mondja Michal Dočekal, a prágai Nemzeti Színház prózai társulatának igazgatója. – Hihetetlen erő árad belőle. Kivételes hang, fenomenális tehetség. Remek pedagógusok tanították, nem volt kérdés számomra, hogy azonnal szerződtessem őt. Az alatt a három év alatt, amíg a Nemzeti tagja volt, minden évben kapott egy főszerepet. A Koldusopera Bicska Maxiját is ő játszotta. Soha nem okozott csalódást. Maximalizmusa, szakmai alázata példamutató. De a zene mindennél fontosabb számára. Még a színháznál is. Beaumarchais Figarója lehetett volna, sőt még magát Makrancos Katát is eljátszhatta volna egy rendhagyó rendezésben. Mindkét lehetőségről könnyű szívvel lemondott. A szving miatt. Inkább koncertezni akart. Színházi elfoglaltságát ugyanis nem lehetett volna egyeztetni a koncertjeivel. Vagy fordítva. Nála ugyanis ez a fontossági sorrend. Meg kell, hogy értsem őt: egy-egy koncertjén ezrek tapsolnak neki, az energia, amit a rajongói kapnak tőle, ott, helyben megtérül számára. Azonnal hat. Oda-vissza. Ez olyan élmény egy énekes esetében, amivel a színház nem tudja felvenni a versenyt. De amint betette a lábát a Nemzetibe, tömegeket vonzott minden előadásra, amelyben játszott. Remek humora van, kiváló mozgáskultúrája, és ami ugyancsak szembetűnő nála: rendkívül jól nevelt, intelligens fiatalember. Bár szerződést bontott a társulattal, én az ajtót nyitva hagytam előtte. Bármikor visszajöhet, ez csak rajta múlik.”

Kommersz és nem kommersz között nem keres különbséget. Ezt ő maga állítja. Minden műfajban az értékeset keresi, és azt adja tovább.

„Nem igazán érzem magam színésznek. A zene nagyobb szabadságot ad. Azokat az előadóművészeket csodálom, akik minduntalan meg tudják lepni a közönséget, valami újat hoznak létre, és improvizálni is képesek. Bobby McFerrin vagy Richard Bono úgy rögtönöznek, hogy közben elképesztő pontossággal intonálnak. Amikor őket hallgatom, újra és újra átfut az agyamon, hogy mekkora idióta vagyok, minek erőltetetem én ezt, amikor ők ilyen zseniálisak. Egészen más elénekelni egy dalt, amelyet kellő gyakorlással szépen kidolgozunk, mint úgy improvizálni, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Ez az, ami vonz, és ettől olyan nehezek az éjszakáim. Nem szeretnék húsz évig slágereket énekelni, az nem az én utam. Fejlődni szeretnék a zenében, komoly, nehéz darabokat könnyedén előadni, értékeket közvetíteni. A brünni B Side Band pedig ebben támogat.”

Bár New York-i dzsesszklubokban járt nemrég, Vojta Dyk távlati tervei között mégsem szerepel egy ottani fellépés. Neki ennél sokkal hétköznapibb álmai vannak. Olívaligetre vágyik valahol Lisszabon környékén. Halászcsónakra Tahiti szigetén. Közben persze énekelne is. A gyerekeinek.