A szöveg és a külső valóság

Esterházy ugyanis meghatározó alakjává vált az utolsó negyedszázad magyar irodalmának, az ő regényeihez szokás kötni azt a prózafordulatot, amely a modern európai és világirodalmi törekvések felé terelte a magyar regényt. Tény azonban, hogy a 90-es években írt regényeit már csekélyebb figyelem övezte, mint a 70-es, 80-as évek termését. A nagy kérdés tehát az volt, hogy vajon az ezredfordulón képes-e Esterházy olyan regénnyel jelentkezni, amely újra kikényszeríti a szakma és az olvasótábor figyelmét.

Nos, Esterházy valóban nagyot dobbantott legújabb regényével. Egyrészt felújította a családregény már feledésbe merült s ezáltal kockázatossá vált hagyományát, másrészt olyan tendenciákra is rájátszott, amelyek a 90-es évek közepén hangsúlyosan jelentkeztek a magyar irodalomban. Ez a tendencia – a magyar irodalom posztmodern szövegszerűségének korszaka után – a referencialitás felé fordulás, azaz annak a tapasztalata, hogy a szöveg valamilyen külső valóságra is vonatkozik, annak elemeit is be kívánja építeni a szöveg lehetséges jelentéstartományaiba. Rövid eszmefuttatásom ezt a témát kívánja körüljárni Esterházy szövegei kapcsán.

A Harmonia caelestist megelőző időszakban Esterházy egymás után írta azokat a regényeit, amelyekre a nemváltás volt jellemző. Vagy az történt, hogy a nő vált az írás végpontjává, tehát a férfinarrátor perspektívájának a tárgyává (mint A szív segédigéi vagy az Egy nő esetében), vagy egy női narrátort imitált a szerző, tehát női nézőponton keresztül jött létre a szövegvilág, miközben a borítón feltüntetett szerzői névből tudható volt, hogy a szöveget férfi írta (mint a Hrabal könyve esetében), vagy – legszélsőségesebb formájában – a szöveg azt imitálta, hogy nő írta női perspektívából (mint a Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk esetében). Mindenképpen megkockáztatható azonban az a kijelentés, hogy e szövegek a nem problematizálásában, a nemi referencialitás ilyen-olyan mértékű eltörlésében, a nemváltásban voltak érdekeltek. A nő létének problémája azonban alapvetően a férfi szempontjából vetődött fel. Azaz – persze már a „valódi” szerzői név napvilágra kerülése után – tételesen fel lehetett sorolni mondjuk a Tizenhét hattyúk azon helyeit, ahol a szöveg minden erőfeszítése ellenére sem a női, hanem látensen a férfi perspektíva a döntő.

A Harmonia caelestis ebből a szempontból visszatérés a szerzői névbe írt nemhez, a férfihoz. Míg az ezt megelőző Esterházy-könyvek felfoghatók az anya (A szív segédigéi), a leány (Tizenhét hatytyúk), a feleség (Hrabal könyve) és a szerető (Egy nő) könyvének, addig a Harmonia caelestis a szerzői név regénye, pontosabban egy férfiágon öröklődő és uralkodó vezetéknév, az Esterházy név regénye. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a Harmonia caelestis éppen ezért az Apa, a mindenkori apák regénye: azaz a szerzői név által kijelölt szubjektum ezzel a regényével talált vissza tulajdon neméhez – mint témához.

A nemi referencialitás mellett azonban fel kell tételeznünk egy genealogikus referencialitást is, hiszen nemcsak a férfi sorsa, hanem a történelmi sors felől is végigolvasható a regény. Még annak ellenére is, hogy – mint azt egy szerzői kijelentésből megtudhattuk – sokszor szándékosan rontott, elírt formában. Egyértelmű azonban, hogy a szöveg megalkotásakor a szerző mégis a tudott, a birtokolt (család)történetet igyekezett megzavarni, ez pedig azt jelenti, hogy éppen a szöveg valóságvonatkozásai, illetve a köztük fellépő – sokszor kikapart, elmaszatolt – rontások viszonya is fontossá válhat. ĺgy aztán a nemi és a genealógiai valóságvonatkozások mellett beleírja magát a könyvbe egy sajátos történeti tudás is. Ez a historikus referencia azonban nem annyira a magyar történelem tényeire utal (arra is), hanem a szerző verziójára, azaz: megint csak visszatalálunk a szerzőhöz, mint a könyv minden sorának – biológiai és fiktív tekintetben is – elszenvedőjéhez. A szerzői név tehát nem megfeledkezni próbál magáról, hanem megpróbálja maximálisan kiaknázni lehetőségeit, végső jelöltként is képes funkcionálni.

Esterházy Péter legújabb regénye tehát a nem, a családtörténet és a magyar történelem kérdéseit veti fel. Monumentalitása nemcsak terjedelmében, hanem témaválasztásában, és a választott téma lehetőségeire adott válaszaiban is tetten érhető. Megkerülhetetlen, az olvasás gyönyörűségét demonstráló alkotás az ezredforduló magyar irodalmában.