A Színész

Rangot adott a színészetnek, rangot adott annak a (szűkebb) közösségnek, amelynek tagja, s mércévé, védjegygyé – a minőség, az igényesség, a tartás védjegyévé – tette a Dráfi Mátyás nevet. (Dömötör Ede felvétele) A kép címe – mintha csak egy végzetesen és végletesen fordított helyzetre akarna utalni, mintha a világ egyszerre valós és egyszerre abszurd voltára kívánna célozni: A színész. A férfi pedig, aki e beszélő helyzethez a fényképen a testét, életét kölcsönzi: Dráfi Mátyás.

Számomra a színész-lét beszédes metaforáját, kettős egységét, legteljesebb ellentmondását jelenti ez a kép: „a komédiásfajzat” reflektorfényben is kozmikussá növekvő magányosságát, az alkotó magára hagyatottságát, aki – mit számít: fényben-e vagy árnyékban, a színpadon-e vagy a nézőtéren – végső soron egyedül csak magára utaltatott a teremtésben. Számomra a Színészt (így, nagy Sz-szel) jelenti Dráfi Mátyás, aki azért lett színész, mert minden, ami a Teremtésben előtte volt, oda irányult, hogy ő az legyen.

De az is lehet, hogy mindez fordítva volt.

Valahogy így:

Túl az Óperencián, de egy leheletnyivel még a Csallóközön is túl, ám Gömörön s Honton már innen, pontosan hatvan esztendővel ezelőtt, Galántán született egy színész. Látszatra olyan volt ő, mint a többi csecsemő: elkeseredetten oázott, ha éhes volt (elégedetten böfizett, ha megszoptatták (gondtalanul gőgicsélt egy kicsit, majd édesdeden elszundizott édesanyja karján (aztán négykézlábra emelkedett, felállt, feldőlt... felállt, feldőlt... felállt... megtette az első lépéseit... feldőlt... kiejtette az első szavakat, aztán egyre többet, már egyszerűbb mondatokat is mondott... és így ment minden, ahogy általában az menni szokott az ember fiával.

Mi azonban tudjuk, hogy az igazság egészen más.

Az igazság az, hogy újszülött Színészünk a legnagyobb tudatossággal eljátszotta, hogy ő pontosan olyan, mint a többi csecsemő (eljátszotta, hogy elkeseredetten oázik, elégedetten böfizik, gondtalanul gőgicsél, édesdeden szundizik (eljátszotta, ahogy mászni kezd, ahogy feláll... ahogy feldől... ahogy feláll... ahogy megteszi első lépéseit, ahogy kiejti az első szavakat, ahogy óvodába megy, ahogy megtanulja az első versikéket és dalocskákat, ahogy iskolába megy és megtanul írni és olvasni( eljátszott mindent, amit az iskolás gyerekek általában csinálni szoktak, s amikor elérkezett a pályaválasztás napja, színészünk elhatározta, hogy...

...hogy ő Dráfi Mátyás lesz.

S ha egyszer elhatározta, így is történt.

És színészünk már negyven-valahány éve Dráfi Mátyás a pályán (a színpadon ennél is régebben az). Ez alatt a több mint négy évtized alatt volt Moór Károly (a Haramiákból), Benvollo (a Rómeó és Júliából), John Proctor (A salemi boszorkányokból), Husz János (az Isten, császár, parasztban), volt Madách, volt Ádám (Sütő András Káin és Ábeljében), volt Lucifer, Othello, Kreón, Kolhas Mihály, Coriolanus, Magellán, IV. Béla, Tiborc, Báthory István, de volt Lúdas Matyi, Švejk, a Revizor Polgármestere, A beszélő köntös Lestyák Mihálya, volt Peachum (Koldusopera), Diadalov (Gőzfürdő), Doc a West Side Storyból, s Tevje is a tejesember. Világokat teremtett körénk, s népesebbé tette a világunkat. De nemcsak népesebbé: tartalmasabbá, mozgalmasabbá, igazabbá, elviselhetőbbé – azaz: élhetőbbé is. Rangot adott a színészetnek, rangot adott annak a (szűkebb) közösségnek, amelynek tagja, s mércévé, védjeggyé – a minőség, az igényesség, a tartás védjegyévé – tette a Dráfi Mátyás nevet. Személye által a (cseh)szlovákiai magyar színjátszásból távolabbi viszonyítási pontok, tágabb összefüggések felé nyílik tér, és az egyetemesség fuvallata áramlik be ebbe az olykor bizony meglehetősen áporodott levegőjű provinciába, s mintha ezt bizonyítanák a végre-valahára megérkezett és egymás után sorjázó szakmai visszaigazolások is: az Érdemes Művész cím után a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díja, a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának Életmű Díja, az Egressy Gábor-díj, a Jászai Mari-díj.

Magányról, magára hagyatottságról beszéltem az imént. Teremteni, igazán érvényes világokat létrehozni csak a semmivel szembesülve lehet. De Dráfi Mátyás a közösség embere is. A kezdetektől fogva az: gondoljunk csak arra, micsoda lendületet jelentett az ő és társai megjelenése a csehszlovákiai magyar színpadon az 1960-as évek első felében. Gondoljunk csak rövid, de annál súlyosabb időszakban vállalt színigazgatói tevékenységére, gondoljunk csak az előadóművészre, a színészpedagógusra, a rendezőre, legújabban a színházalapítóra, a behódolástól, a langyosságtól való mindenkori elhatárolódására, de legfőképpen a husáki posztsztálinista konszolidáció legsötétebb éveiben, amikor – hogy a nevével ne lehessen takargatni a talmit – még azt a színházat is képes volt elhagyni, amely akkorra már nem kis részben az ő színészete révén lett méltó a színház rangjára, vagy arra, hányszor múlott a (cseh)szlovákiai magyar színészetben a minőség ügye azon, hogy Dráfi Mátyás hova áll, s mennyit lendít rajta.

Színészünk, aki azt választotta hivatásául, hogy Dráfi Mátyás lesz, a magyar nyelvben, szlovákiai magyar közegben, Komáromban lett az, ami. Abban a városban, ahol a magyar nyelvű színjátszás eggyel több mint százkilencven esztendős múltra tekint vissza. Volt idő, amikor a város a legfontosabb magyarországi játszóhelyek közé tartozott, s az 1990-es évek első felétől újra visszanyerni látszik valamit régi rangjából a magyar színházi életben. Az említett csaknem két évszázad alatt a magyar színháztörténet múlhatatlan érdemeket szerzett alakjai fordultak meg a komáromi játékhelyeken. Már Benke József – Jókai Mór apósa lett később – 1811-es társulatában is olyan neveket találunk, mint Láng Ádámét, Balog Istvánét, Murányi Zsigmondét, Murányiné Lefevre Terézét vagy a tizennyolc éves Schenbach Rózáét, aki később Déryné néven lett a magyar színészet állócsillaga. De idézzük fel az utánuk következők közül Kultsár István, Kilényi Dávid, Komlóssy Ferenc, Pály Elek, Egressy Béni, Megyery Károly, Szentpétry Zsigmond, Lendvay Márton, Blaha Lujza, Kassai Vidor, Beöthy Gábor, Lászi Vilmos, Latabár Árpád, Újházy Ede, s a vidéki színészet jeles direktorai: Komjáthy János, Faragó Ödön, Földes Dezső nevét, de akár a közvetlenül Dráfi előtt járó komáromiakét: Király Dezsőét, Korai Ferencét, Palotás Gabiét, Udvardy Annáét is (most csak a már a nagy mennyei társulatban játszók közül emelek be néhányat ebbe a hosszan sorolható névsorba) – és máris fogalmat alkothatunk arról, mit is jelenthet ebben a városban lenni komédiásnak.

A százkilencvenegy évből negyvenhárom a mi Színészünké. E több mint négy évtized alatt neki sem adatott feladatul más, mint elődeinek – sokszor az övékénél szemernyivel sem jobb körülmények között: rangot adni egy nyelvnek, hitelt a művészeti ágak talán legnehezebbikének, legösszetettebbjének, csengést adni a Dráfi Mátyás névnek, s ezen a néven táplálni a hitet az emberekben, hogy élni nemcsak kell, hanem érdemes, hogy embernek lenni – nemcsak a természet kaján játéka velünk, hanem áldottan, átkozottan – csodálatos feladat.

Meggyőződésem: az Isten adta nekünk (éltesse ugyanő – na meg persze a művészet heve és a mi szeretetünk – Dráfi Mátyást!