„A szeretet kérésével fordulok hozzátok”

Minden bizonnyal töretlenül felfelé ívelő, fényes pályát futott volna be Marina Cvetajeva (1892–1941) Oroszországban. Már tizenhat évesen, zsengén-fiatalon robbanásszerűen tört be az orosz líra élvonalába. Kulturált, moszkvai értelmiségi családban született. Édesapja, Ivan Cvetajev ismert nyelvész és művészet?tör?ténész, a Moszkvai Egyetem tanára, a Puskin Múzeum igazgatója volt. Édesanyja neves zongora?művész. Családjának köszönhetően Marina így a kor Oroszországának lényegi erkölcsi és értékvilágából táplálkozhatott. Bőven merített ebből a tiszta forrásból.

Ám az oroszországi forradalmak, a két világháború az ő életébe is drámai módon szóltak bele.

Cvetajeva újszerű, szédületesen mély érzelemmel és fiatalos hittel-derűvel teli világlátása a század eleji oroszországi viszonyok között váratlan új értékrendet képviselt, ami nagyfokú népszerűséget hozott számára. Lírájának ismételhetetlen sajátos jegyei pedig az orosz irodalom klasszikusai közé emelik.

„A hit követelésével és a szeretet kérésével fordulok hozzá?tok...” – vallott költészetéről.

Az 1917-ben lezajlott októberi forradalommal nem tudott mit kezdeni. Tanácstalan volt, hogyan igazítsa életét a merőben megváltozott körülményekhez. Tétovázott a végleges döntéssel. Ráadásul férjét, Szergej Efront a fehér gárda tisztjeként Moszkvától messze vetette a polgárháború, és családja nélkül kényszerült emigrációba. Végül Marina leányával, Ariadnával csak 1922-ben hagyja el Oroszországot, s követi Berlinben tartózkodó férjét. Később Prága mellett telepednek le, majd 1925-ben a család Párizsba költözik. Itt születik meg Georgij fiuk, Az itt töltött 13 év alatt Cvetajeva tevékenyen dolgozik.

De minden nagy orosz íróhoz hasonlóan, számára is mérhetetlen Oroszország hiánya, őrjítően égető a honvágy. Részére pótolhatatlan az orosz hon. Történelmi gyökereivel, beláthatatlan rétjeivel, erdeivel, nyírfácskáival...

„A haza: nem bizonyos terület, hanem az emlékezet és a vér változtathatatlansága... Akiben belül él Oroszország, azt csak életével együtt veszítheti el...”

A gyakori honvágy táplálta Oroszország-idézés nyomán a köl?tőnő férje és leánya teszik meg az első konkrét lépéseket a „Rosszija-Mátuskához” való vissza?térés felé. Tagjai lesznek a „Szovjetunióba való Visszatérés Szövetségnek”. 1937-ben felgyorsulnak az események, mert Cvetajeva férjét összefüggésbe hozzák egy disszidens szovjet diplomata ellen elkövetett merénylettel. Így Efron leányával együtt sietve visszatér Moszkvába. A fiával Párizsban maradt Cvetajevát a támadások kereszttüze éri. Megvádolják és támadják őt az orosz emigránsok, a francia lapokban nem publikálhat, és a párizsi irodalmi körök többsége is elfordul tőle. Párizs elnémítja a védekezni képtelen Marinát. Hangját egyedül 1939 májusában emeli fel, amikor megalkotja az általa mindig nagyra becsült Csehországnak szentelt versciklusát.

Végül 1939. június 12-én rászánja magát: fiával együtt elhagyja Franciaországot, s hazatért Oroszországba. 1941. március 6-án erről így vall:

És – nincs koporsó! Nincs Isten véled!

Terített asztal, a ház ébredez.

Mint halál –lakodalmi ebédre,

Én – az élet – estére érkezem.

Oroszország keblére ölelte a költőnőt, aki a legrettenetesebb álmában sem gondolta, hogy az újfent egyesült család jövője ily gyorsan drámába torkoll. Cveta?jeva családja hiába tért vissza a legszebb hazafias érzésektől vezérelve orosz honba, a sztálini beteges hatalom velük szemben is dölyfös és kegyetlen volt. Érthető hát, hogy Marina Ivanovnát gyakran foglalkoztatja az emigráció erkölcsi háttere:

Cigány-szenvedélyes búcsúzások!

Alig ölelsz – már új útra tévedsz.

Homlokomat tenyerembe zárom

És tűnődöm, az éjbe nézve:

Nem juthatnak el felismerésig

Leveleinket tollvégre tűzve:

Hogy lehettünk mi hitszegők, s mégis

Hogy maradtunk önmagunkhoz hűek?

Az állambiztonság már augusztusban letartóztatja leányukat, októberben elviszik férjét is. Marína egyedül marad fiával, s ismét a nyomorúság köszönt rájuk. Alig tud valamit fordításokkal keresni, ígért verseskötetét pedig elvből visszavonja. A régi barátok közül – nem kis bátorság kellett akkor hozzá – sokan észlelik áldatlan helyzetüket, és segítenek. Fiatal költők tiszteletteljes figyelme-szeretete is gyakran jelent anyagi támogatást. Cvetajeva ebből merít még az elsötétült léthez szellemi erőt.

A honvédő háború kirobbanása után moszkvai írók csoportjával őket is Baskíriába, Jelabuga településre menekítik. A csonka család élete itt a „nép ellenségének felesége” bélyeggel még ínségesebbé és kilátástalanabbá válik. Marina számára ezek a körülmények is felgyorsították a remény teljes elapadását. A tetőzés megfelelő pillanatának látta 1941. augusztus 31-ét. „Kommunista vasárnapot” tartottak akkor, fia is a földeken dolgozott.

Marina Cvetajeva asztalhoz ült, levelet írt. Fiának szóltak utolsó papírra vetett gondolatai. Bár szerette fiát, azon a nyár végi vasárnapon pontot tett szenvedésének végére: felakasztotta magát.

Akkor lángolt a háború, a halál napirenden volt. Több mint hatvan év távlatából viszont döbbenetesen drámai a jobb sorsot érdemelt költőnő és családjának sorsa. Marina sírhelyét mindmáig nem sikerült felkutatni. Cvetajeva arról sem szerezhetett tudomást, hogy férjét még az ő életében kivégezték. Lánya csak évekkel később került elő a gulagokból. Fia édesanyja halála után két évvel a fronton esett el.

Marina Cvetajeva viszont tovább él költészetében. Verseit a 60-as évek elején egyre gyakrabban kezdik kiadni a Szovjetunióban. Magyarországon Rab Zsuzsa fordításában 1971-ben jelennek meg versei. A legteljesebb kiadással az Európa Könyvkiadó a Líra Mundi sorozatban állított méltó emléket Marina Cvetajevának születésének 100. évfordulójára.

(A Cvetajeva-versek és -idézetek a szerző fordításai)