A szerelem elvesztett arca

Kim Ki-duk és két színésze: Szung Hjon-a és Ha Csung-uZuzana Mináčová felvételeLevethetjük s eldobhatjuk-e régi arcunkat, és ha igen, a frissen „szerzettel” vajon mit érünk el?

Izgalmas kérdés, mint ahogy a film két főhőse közti konfliktus sem megszokott. Sze-hi vonzó, fiatal lány. Alig múlt húsz, de már komoly gondjai vannak önmagával. Attól tart, kétévi együttlét után szerelme el fogja hagyni, megunja arcát, és új lányt keres. Szebbet és fiatalabbat. Sze-hi nem sokáig tétovázik. Plasztikai sebészhez fordul, hogy újraélessze kedvese iránta táplált érzelmeit, szerelmi étvágyát, s kapcsolatukat így erősítse meg ki tudja, hány évre. A műtét jól sikerül. A lány teljesen megváltozik. Boldog, mert azt hiszi, fiúja ismét feltétel nélkül fogja szeretni. Csi-u azonban kedvese megszokott arcát keresi, azt sírja vissza, ami végérvényesen elveszett, s már nem láthatja soha. Hiába igyekszik, nem talál hozzá visszautat. Kapcsolatuk kezd zátonyra futni, de még mielőtt végképp megfeneklene, Csi-u sem vár sokáig a döntéssel: ő is átszabatja az arcát, így adva utolsó esélyt egyre fájdalmasabb viszonyuknak. Most a lányon a sor, neki kell újfent lángra lobbannia, a nagy egymásra találás azonban ezúttal is elmarad. Sze-hi kétségbeesve keresi régi szerelmét – az új arc mögött. A tragikus végkifejlet immár elkerülhetetlen. A pár egy modern szoborparkban keres lelki megnyugvást, hisztérikus kitöréseiket azonban már senki és semmi nem tudja visszatartani.

Ennyi a történet egy arcműtét meglehetősen naturalisztikus, véres látványával színezve. Rendezői sokkterápia? Hangos figyelmeztetés? Csendes óvás? Az Idő Kim Ki-duk egyértelmű válasza arra a kérdésre, mit ne tegyünk szerelmi bánatunkban, s abban a téves reményben, hogy új arccal a szerelem is újjáéleszthető. Kitérve az élet törvényszerűségei elől az identitásunkat veszítjük el – üzeni a negyvenhat éves rendező. A filozofikus tartalom tehát ebből a filmből sem hiányzik, Kim Ki-duk azonban – hogy csak legutóbbi filmjei közül említsünk kettőt – sem a Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz, sem Az íj természetszeretetéhez nem kötődik. Itt nincsenek festői tájak, tó és tenger, csónakok és úszó vagy cölöpökre erősített házak, itt nincs négy évszak, s talán még fákat sem látunk a hatalmas üvegpaloták miatt, az Idő egy nagyváros lüktetését hozza a maga megszokott ritmusával, képeivel, egyhangúságával. Bizonyos fokig csalódik is a néző, aki Kim Ki-dukot a lélegzetelállító tájképek érző szívű közvetítőjeként ismeri, s mivel ezt szokta meg, ezt is várja tőle. Ebben a történetben erre nincs is lehetősége. Az Idő korunk egyik esztelen ötletét, a plasztikai sebészet „csodáját” s annak térhódítását járja körbe. Koreában ugyanis – a rendező elmondása szerint – már a huszonévesek körében is divat az arcszabászat. A fiatalok csaknem ötven százaléka esett már át ilyen-olyan korrekciókon, beavatkozásokon, az ő hazájában ez már ugyanolyan rutinműtét, mint nálunk a vakbél eltávolítása. Kim Ki-duk azonban nemcsak zseniális – kegyetlen filmes is. Véleményét sosem kendőzi, nemtetszését kerek perec kimondja. Nem kerülhette el a konkrét választ filmje két főszereplője sem. Szung Hjon-a, a lány megformálója azt nyilatkozta a vetítést követő sajtótájékoztatón, hogy „Minden színésznő szép akar lenni. Én is. Ha máshogy nem megy, akkor plasztikai segítséggel. Pár év múlva engem sem fog elkerülni a téma, lélekben már a műtétre is felkészültem. Én ebben nem is látok semmi rendkívülit.” Partnere, Ha Csung-u azonnal hozzátette: ő a másik oldalon áll ez ügyben. Azok táborában, akik elítélik az ilyen „arcszobrászatot”. Neki eszében sincs hasonló dologra vetemedni, pedig Koreában a férfiak is gyakori páciensek a plasztikai sebészeteken. Kim Ki-duk egyetlen kritikai megjegyzést kapott: ahogy filmjében a szereplők, úgy a moziban a nézők is képtelenek eldönteni, hogy ki kicsoda is valójában? Hogy ez a lány az a lány, vagy ugyanazt a fiút látjuk a film második felében is, mint az elsőben? Az egyébként szófukar (de lehet, hogy csak azért, mert az anyanyelvén kívül semmilyen nyelven nem beszél) rendező szellemesen reagált: „Ahogy így elnézem magukat, nekem is mind egyformák.”

Kim Ki-duk új munkáját versenyen kívül vetítették Karlovy Vary ez évi fesztiválján. Ez volt az idei nyitófilm, s valóban ünnepi opusa lett e rangos mustrának. Az Idő nem a legjobb filmje e termékeny, témákban gazdag rendezőnek, képi metaforáival azonban ismét bizonyítani tudta nagyszerűségét. S bár a történet az idő romboló erejéről szól, mint kategóriát, végig szabadon kezeli. Most egyébként a csend sem játszik főszerepet a filmben, mint korábbi alkotásaiban, elejtett szavakból tudjuk csak meg, hogy e különös love story során több mint egy év telik el. A némaságukkal beszélő képsorok természetesen itt sem maradnak el: Kim Ki-duk egy lenyűgöző tengerparti szoborparkba viszi nézőit, ahol valósággal tombol az érzékiség. Még Párizsban, a Modern Művészetek Múzeumában sem tudnának az ehhez hasonló szobrokból annyira izgalmas szabadtéri kiállítást rendezni, mint amilyet a vásznon látunk. Párját ritkító szexuális kirándulás ez az érzékek áthághatatlan birodalmában.