A szatíra nem könnyű műfaj

A kassai Thália igazgatója Tasnádi István Nézőművészeti főiskola című színművét állította színpadra Pozsonyban, Vysoká škola diváckeho umenia címmel. 

A Szlovák Nemzeti Színház részéről kérés volt, hogy magyar darabot hozz magaddal? 

Még a színház előző vezetése kért föl, és ők nem szabtak határt. Brechtnek A szecsuáni jóemberében egyeztünk meg. Aztán Roman Polák lemondott, és az új vezetés 1918 és Csehszlovákia körül tematizálta az idei évadot. Ebbe a koncepcióba nem passzolt az eredeti terv, így elindult újra a darabválasztás egyébként is sok kínszenvedéssel járó folyamata. Több állomáson keresztül jutottunk el a magyar szerzőkhöz, aztán Tasnádihoz. Michal Vajdička, a prózai társulat új igazgatója szemében ez az előadás már egyfajta felvezetése a következő évadnak: jövőre lesz 100 éves a Nemzeti, és a színházról magáról szeretnének majd elmélkedni. 

Mit gondoltál végig, amikor a Nézőművészeti főiskolát számításba vetted? Feltételezem, megkerülhetetlen a Kapa–Pepe-féle, személyre szabott, sok éve töretlenül sikeres magyar előkép, és nyilván mérlegelendő az is, hogy ez a fajta humor, ez a játék hogyan szólal meg, minek is tűnik egy másik kulturális közegben… 

Mindig szerettem volna megrendezni ezt a darabot, egyrészt, mert rettentően szórakoztató, másrészt, mert érdekel az a működési forma, amikor a színház önmagáról beszél. De abban is biztos voltam, hogy magyarul, magyar nyelvterületen nem mutatnám be soha. Mert egy hatalmas hegy árnyékában kellene dolgozni, ami eleve rossz helyzetbe hozná az alkotókat. Az a három színész, aki Scherer Péter, Mucsi Zoltán és Katona László után bármikor hozzá akar fogni ehhez a darabhoz, nagyon rossz alappozícióból indul. Viszont: Pozsonyban adott három színművész, akik a maguk közegében legalább olyan közismertek, mint a magyar kollégáik, akiknek a hírnevére, színházi jelenlétére lehet építeni, és akiket legfeljebb távolról nyomaszt a magyar előadás híre. És az is fontos, hogy Robert Roth, Alexander Bárta és Daniel Fischer behozza a közönséget a színházba és vonzóvá teszi a kortárs magyar drámát. Egyébként már az első olvasás után pozitív visszajelzések jöttek a szlovák alkotótársaktól, hogy érthető és működik a darab humora. Az előadásunk stílusa pedig teljesen más. Tasnádi nem kért, hanem egyenesen utasított minket, hogy kíméletlenül formáljuk a magunk képére a pozsonyi előadást. 

Roth, Bárta és Fischer karaktere, habitusa sok szempontból eleve meghatározza és átszínezi a produkciót, más hangsúlyokat, más feszültségeket hoz a felszínre. 

Ez természetes, hiszen ugyanúgy, ahogy anno a magyar előadás jórészt improvizációkból született meg, illetve a szöveg ezeket rögzítette, mi is itt kezdtük a munkát. Nagyos sok helyen átírtuk vagy teljesen kicseréltük a jeleneteket. Az eredeti darab sok helyen Kapa és Pepe humorát, sajátos észjárását tükrözi – mi ugyanígy saját kútfőnkből töltöttük meg a keretet. A darab két fő szereplője közül az egyik „az alternatív dekódolás mestere” címet viseli, és a mély művészetet képviseli – ez tulajdonképpen Robert Roth figurája a szlovák színházi közéletben. Pár éve, amikor az Ivanovot rendeztem a Nemzetiben, ő játszotta a címszerepet, és nagyon nagy társat találtam benne, mindenképpen szerettem volna vele újra dolgozni. A másik fő szereplőnek nagyon fontos a tetszés, a néző szórakoztatása, azt mondja, hogy a színházak bezárásáról mi is tehetünk, elvesztettük a közönséget – ez Alexander Bárta, vagyis Nyuszi figurája, aki a tévének köszönhetően hihetetlenül népszerű. Régi barátom, Kassáról, a Tháliából indult, és eddig mindig csak ígérgettük egymásnak a közös munkát. Örülök, hogy ez most sikerült. Hogy úgy személyesen, mint koncepcionálisan egyeztetni lehetett ezt a két karaktert. 

Az eladás „punkrock revüs” része Daniel Fischerrel adta magát? 

Persze. Fischer zenekara, az Orchester Jeana Valjeana kimondottan nekünk szerkesztette az elhangzó dalokat. Az egyik A néző tízparancsolata – ezt a magyarországi színházakban gyakran ki is függesztik –, a másik Danónak A prózai színház fantomja című írása, pont ide passzolt. Közben pedig a színpadon is megjelenő zenekar kicsit infantilis, szürreális görög kórusként működik… Persze, ezt nem kell belelátnia senkinek. 

Az, hogy a pozsonyi előadásban nincsenek szerepnevek – egy lehetséges/alternatív jövőben Alexander Bárta, a nézőművészeti tanszék vezetője, Robert Roth docens, valamint Daniel Fischer Divadelný tanársegéd és tökéletes néző áll a színpadon –, kinek az elképzelése volt? 

A rendezői alkotócsapat javasolta a színészeknek, hogy saját nevükön játsszanak. Ebbe fenntartások nélkül beleismentek. Aztazértszögezzükle, hogy nem magukat játsszák. Ez a színész számára mindig világos helyzet. Ugyanakkor arra is lehetőséget teremt, hogy őszintébben mutassa meg önmagát, hiszen bármikor azt mondhatja, de hát ez nem én vagyok, ez egy szerep. 

Mint mondtad, több jelenetet alapvetően átdolgoztatok. Melyiknek volt a legnagyobb tétje? 

A dramaturgokkal és a színészekkel együtt a legnagyobb kihívásnak az úgynevezett katarzisjelenetet tekintettük. Tasnádiéknál az én olvasatom szerint nem volt nagyobb jelentősége, míg nekem mint rendezőnek a katarzissal való szembenézés kulcskérdés. Ki kellene derülnie, hogy álom vagy valóság, van katarzis vagy nincs katarzis. Ezen a ponton mélyebbre szerettem volna menni. Mivel a szereplők a saját nevükön játszanak, sokat beszélgettünk erről, végül eljutottunk arra a mezsgyére, amikor elő kellett állni egy személyes témával. Folyamatos kutakodások során személyes témaként a kommersz ismertség és az elhúzódó, csak a minőségre törekvő attitűd közötti ellentét – vagyis a Robo és Sanyi közötti ellentét – adta magát. Arra jutottunk, hogy ezt kell valahogy ütköztetnünk, már csak azért is, mert ezt a szembenállást, némi túlzással, az egész ország ismeri. Jó darabig kerülgettük a forró kását, nekik is le kellett ülniük egymással megbeszélni, ki mit fog a másik fejéhez vágni, mit lehet színpadi izgalomra lefordítani. Ezek annyira intim témák, hogy egészen a főpróbák közepéig nem is álltunk neki a jelenetnek. Csak akkor, amikor már minden rendelkezésre állt, hogy tudjuk, ez színház, és ezt is meg lehet csinálni. Teljesen láthatatlan belső folyamat az a vívódás, amíg a színész felkészül arra, hogy szembesülnie kell önmagával, és adott esetben kellemetlen helyzetbe kell hoznia a kollégáját. 

Egyelőre milyenek a visszajelzések? Pozsonyban miként olvasódik ez az előadás? 

Ez egy kétfenekű probléma. Sajnos, Szlovákiában meglehetősen kevés a színikritikus. Míg Magyarországon egy budapesti színház bemutatója után a következő hetekben napvilágotláttíz–tizenötírás,addigitt nálunk lassan csepegnek a visszhangok. Ami reflexiószerűen eddig megjelent, az rajongott az előadásért. Olvastam a Pravda kritikáját, annak a szerzője egyáltalán nem rajongott érte. Ez is benne van a pakliban. Szakmai körökben viszont nagyon szeretik, ha felmerül valami, akkor azok inkább etikai kérdések. A Nézőművészeti főiskola szatíra. A szatíra alapfeltevése pedig az, hogy a szereplők mindenből és mindenkiből gúnyt űznek – kezdetnek persze rögtön önmagukból –, és ez nem mindenkinek tetszik. A magyar eredetiben például a színházak bezárásához vezető forradalmi eseményekről szóló beszámolóban nincsenek nevesítve a konkrét személyek, csak keresztnevek hangzanak el, mint a rendőrségi jelentésekben. Deák Renáta, a darab fordítója adott egy ötletet – már a fordításban jelzett bizonyos áthallásokat, kik szerepelhetnének a szlovák színházi világból az adott kontextusban. Mi pedig kaptunk rajta, és azt mondtuk, ha már a színészek a saját nevükön játszanak, akkor a felemlegetett színházi személyiségek is legyenek egyértelműen azonosíthatók. Van, aki éppen ezen derül, és persze van, akinek ez már sok. Juraj Kukura például felhívta a főszereplőt, és megkérte, hogy róla inkább ne beszéljen… Ezzel együtt mi nagyon élveztük ezt a feladatot. Jókat dolgoztunk együtt, és alapvető igazság, hogy mindig sokkal jobb egy jó munkátleadni,amiaztánvagytetszikvagy nem, mint egy rossz munkát, ami aztán vagy tetszik vagy nem. Ha visszagondolok egy előadásra, elsőként mindig az ugrik be, hogy milyen volt a próbafolyamat. Itt pedig nagyon jó hangulatú és nagyon termékeny volt.