A Spiró-féle reality, 2015

Spiró György Csirkefejének komáromi bemutatója elsődlegesen az ajtók precíz koreográfiájával ragadja meg a figyelmünket. Egy monumentális, erős szimbólumként jelen levő poroló és egy macskasírnyi kiskert mellett a színpadra becsúszó, átszerveződő, tovasikló zöld ajtók és kapuk teremtik meg a teret, annak a lepusztult bérháznak a terét, ahol egy macskát felkötnek, egy vénasszony a megváltás reményében bármilyen emberi kapcsolatba belekapaszkodna, egy srác pedig mindent megtesz, csak hogy úgy érezhesse, tartozik valahova. Első benyomásunk az, hogy van egyfajta hűvös, intellektuális formalizmus az előadásban. Forgács Péter komáromi rendezésében a Gadus Erika által megteremtett színpadkép – illetve úgy általában: a színpadon megteremtett világ – és a nézők közé beiktat egy további médiumot. Mészöly Miklós Filmje után szabadon: mintha egy kamera tárgyilagos, érzelemmentes lencséjén keresztül követnénk az eseményeket. A kamera mögött természetesen tudatos szerkesztői elvet érzékelhetünk, hiszen valaminek irányítania kell a fókuszváltásokat, amelyeket nagyrészt az ajtók mozgásából érzékelhetünk. (Hogy csak a darab nyitóképét idézzük: a színpad hátsó terében, a kapu mögött már halljuk a macskáját szólongató Vénasszonyt; a homályba húzódó bejáratot egyetlen fénykör világítja meg; és szükségünk van néhány pillanatra, hogy ésszel is felfogjuk, amit szinte csak tudattalanul érzékelünk: nem a pillantásunk közelít rá a célra, hanem a díszlet mozdul felénk.) A kamerát mozgató szándék mellett felsejlik egy vágó céltudatossága is: valamilyen szándék dolgozik a nyersanyagon – a bérház lakóinak sorsát feltáró képsorokon –, és ez a szándék, ha úgy látja jónak, groteszkre, karikatúraszerűre rajzolja az alakokat és a történéseket, felbontja a reális teret, felgyorsítja vagy épp lelassítja az eseményeket. És persze, ha kell, a média által kedvelt hatáselemekkel is kiegészíti a rögzített valóságot: a gyilkosság után az elkövetőket és az áldozatot kimerevített képen, vérvörös ingben mutatja (korábban minden szereplő a fehér-szürke-fekete skálán helyezkedett el), majd bevágja egy gyermekkórus dalát. Ebben a médiajelenléttel fertőzött téridőben hihetetlenül precíz, erős jelenlétet követel Forgács Péter rendezése a szereplőktől, hiszen a kamera elsősorban őket rögzíti: meglesi magányos, maguknak szánt rezdüléseiket, felveszi kudarcos próbálkozásaikat, ahogy megpróbálnak interakcióba lépni egymással, az arcukba nyomulva színvallásra kényszeríti őket – tessék, a maguk dadogó szavaival mondják el, mit üzennek a nagyközönségnek. Bár nem sok kegyelem van az előadásban, azt kell mondanom, a szereposztást egy kegyelmi pillanat szülhette. Nem csak a főbb szerepekben látható művészek – Cs. Tóth Erzsébet (Vénasszony), Tóth Károly (Srác), Bandor Éva (Nő), Fabó Tibor (Apa), Szabó Viktor (Haver), Olasz István (Tanár) – nyújtanak meggyőző, a maguk nyomorúságában kiteljesedő alakítást. A „stáblista” epizodistái – Bernáth Tamás és Majorfalvi Bálint (a két „táncos-komikus” közeg szerepében), Holocsy Krisztina (Anya), Bárdos Judit (Csitri), Gardenö Klaudia (Bakfis), Tar Renáta (Előadónő) – a maguk néhány perces megjelenésével, kevés eszközzel is pontos karaktereket vázolnak fel, azok múltjával, jelenével és jövendő kilátásaival együtt. Spiró György Csirkefejének közel harminc éve volt az ősbemutatója. Hogy színháztörténeti esemény volt, azt az azóta eltelt évtizedek csak megerősítették. Gobbi Hilda legendás alakítása ma is viszonyítási pont, az emblematikussá érett „Baszd meg, baszd meg!” mondat élvezetes, szakmailag megalapozott elemzését bárki elolvashatja az egyik népszerű nyelvészeti-nyelvművelő portálon. Azt gondolom, a komáromi Csirkefej méltó színpadi újragondolása a darabnak. Nem kisebb a tétje, hogy a késő Kádár-kor magyar rögvalóságába ágyazott tragédiából mennyire fejthetők ki – és milyen formában fogalmazhatók újra a színház nyelvén – az általános emberi konfliktusok. Ehhez idézzük csak fel az előadás utolsó képét: az Anya és az Apa alakját a vetített négyzethálós térben. Mintha csak egy készülő 3D-s háttéranimációhoz állnának modellt. És ez a háttér bármikor átrajzolható. Mert a periféria terjeszkedik. A Csirkefej bárhova áthelyezhető. Megváltás pedig nincs. Nem csak a darab szereplőinek nincs. Az úri közönség sem kaphat feloldozást. Csak nézzük az előadást, ahogy havi százhúsz órában a tévét, kreatívan megcsinált riportokban reménytelen sorsok végtelen sorát, és talán csak egy kérdésünk marad: egy macska és egy vénasszony halála eléri-e még az ingerküszöbünket?