A simlis, a vadász meg a felesége

Szásznak és Köblinek jó érzéke van a sűrű atmoszférájú mikrodrámákhoz: A berni követben, a Félvilágban és az Örök télben is megtaláltak, megrajzoltak egy különleges, feszült, viszonylag szűk keretek közé szorított történetet, pontosan ráközelítve a szereplők belső zajlásaira, miközben precízen, okosan, gazdaságosan egyensúlyoztak egyedi és egyetemesen érvényes jelentések, kimondott és enigmatikus homályban hagyott összefüggések között. Ezt kapjuk az Apró mesékben is, azzal a kiegészítéssel, hogy a film első pillanattól az utolsóig magához rántó magasfeszültsége mindenekelőtt az alkotócsapat egy további állandó tagjának, Nagy András operatőrnek köszönhető.

Nagy András kamerája nem ismeri az üresjárat fogalmát: minden rögzített képsor, minden beállítás erősíti, fokozza a hatást, és nemcsak egyszerűen a példaértékű szakmai színvonalat hozza, hanem a finom csipkéket is ráveri. Mint egy gazdagon illusztrált mesekönyv lapjai, úgy tárulnak elénk a történet helyszínei: a második világháború pusztításából éppen csak lábadozó, romos Budapest (az a rövid vágás például, amikor főszereplőnk ablakából két másodpercre kinyílik a félig lebombázott Lánchíd panorámája, majd be is zárul a kép, alig egy héttel a bemutató után máris jól azonosítható vizuális idézetként működik, tévéműsorokban az is találkozhatott vele, aki a moziba még nem jutott el), aztán a Duna-ártéri erdő és a vadászlak egyszerre idilli, időn kívüli és mégis rejtett tragédiákról suttogó világa, majd a dimbes-dombos kisváros képe. De Nagy lencséje „kicsiben” is érzékenyen működik: Szabó Kimmel Tamás arcára közelítve megmutatja, hogy az első pillantásra pusztán tetszetős máznak, üres héjnak tűnő felszín alatt igenis van újabb és újabb tartalom; Kerekes Vica természetes, nyugodt szépsége leheletfinom, illékony változásokkal mutatja magát hol védekezésként viselt álarcnak, hol kiszolgáltatott, ám érzékenységében is erős nőiségnek; Molnár Levente tekintete, ahogy a különböző helyzetekben esendő hősünkre, a feleségére vagy a fiára szegeződik, tananyag lehetne a pszichopatológia tárgyában.

Különleges világban járunk az Apró mesékben, amelyet átsző a történelmi valóság mindmegannyi, pontosan dekódolható eleme, és amely ugyanakkor átlép egy realitáson túli, azon kívüli dimenzióba. A mese itt kulcsfontosságú fogalom. Oly korba lépünk be, amelyben mindenkinek van egy feldolgozást, túlélést, önigazolást, esetleg megúszást segítő privát életmeséje. 1945-ben, röviddel a háború vége után Hankó Balázs (őt alakítja Szabó Kimmel Tamás) simlis kis szélhámosként jár-kél Budapesten: újsághirdetéseken keresztül tippeli ki az eltűnt szeretteiket kétségbeesetten kereső családokat, és megkínálja őket ugyanazzal a szép mesével (a fiuk, az öccsük, az uruk egy hős volt... ott, valahol, a nagy orosz télben...). Jól olvassa az embereket, a vágyaikat, a reményeiket, kis híján még azt a nyomozót is sikerül megvezetnie, aki elől utóbb menekülnie kell. Így csöppen a vidéki erdőbe, Bérczes Judit (Kerekes Vica) és fia másféle szorongásoktól terhes életébe, és ezzel együtt egy új szerepbe, új felelősségbe. És ezen az úton egyebek mellett azt is fel kell ismernie, hogy a látszólag ártatlan mese erőszakos és véres kezekbe kerülve milyen könnyen alakítható életeket megnyomorító, jegyzőkönyvbe vett tényállássá.

Romantikus történelmi thrillerként aposztrofálja magát Szász Attila filmje, de legalább annyira mese is. Bár végig okosan játszik a „kinek a története igaz?” kérdéssel, végső soron egyszerű történetet tálal, árnyaltan életre keltett, de alapvető figurákkal – az édes szavú, a szerepéhez felnövő (szabó)legény, a gonosz vadász, a szép vadászné –, amelynek/akiknek az archetipikus előképeit valahol a Grimm-mesék környékén érdemes keresnünk. Mesét látunk, mesés elrendezést, amikor férfi, nő és gyerek egymásba karolva elsétál az utolsó képsoron. Talán picit úgy érezzük, minket is megvezettek, hangyányit nagyobbnak tűnt az ígéret, mint a teljesítés, de itt és most annyira nem haragszunk érte.