A Selye János Egyetem jelene és jövője

Terjedelmes beszélgetésben foglalkozik a folyóirat a komáromi Selye János Egyetem jelenével és jövőjével. Egy év nem nagy idő, egy új intézmény életében azonban mégis meghatározó, nemcsak a megkapaszkodás és erőgyűjtés ideje és alkalma, hanem részben a bizonyítás lehetősége is. Nem a mindenre elszánt okvetetlenkedőkkel és akarnokokkal szemben, hanem a jövőért és önmagunkért. Ezt az intézményt több mint nyolc évtizede megálmodtuk, s négy éve (lényegében egy „politikai alku” eredményeként) jött létre. A (három milliónyi) német kisebbségnek még az első Csehszlovákiában egyeteme volt Prágában és Brünnben, nekünk vágyaink voltak, s harc a magyar tanszékért Pozsonyban, vagy a hatvanas évektől a Pedagógiai Kar magyar tagozatáért (!) Nyitrán. Ilyen előzmények után érthetetlen az a bornírt ostobaság, mely legszívesebben a veszteséglistára tenné ezt az újonnan kiverekedett intézményt. Aligha véletlen, hogy Albert Sándor, az egyetem rektora úgy fogalmazott a vele készített beszélgetésben: „sok mindent megéltem az elmúlt negyven esztendőben, de ennyi gyűlölettel még soha nem találkoztam”. Elszomorító ez a megállapítás. Elsősorban azért, mert pocskondiázás és gyanúsítgatás helyett ez a fiatal intézmény támogatást, segítséget érdemelne. Ezt diktálja a tisztesség, s ez lehet az elfogadható érv és magatartás egy formálódó, utat kereső, szándékaiban tehetségorientált intézménnyel szemben, melyre jócskán rászolgáltunk.

Látlelet a magyar nyelvről a címe Pomogáts Béla előadásának, mely a kassai Kazinczy Napokon hangzott el. „Sok-sok évszázados története során a magyar nyelv többször is veszélybe került”. A tatárjárástól a 20. századi háborúkig a pusztítások garmada tizedelte a lakosságot. Csak az utóbbi században mintegy kétmillió fővel csökkent a magyarság lélekszáma. „A magyarság jelenlegi, nagyjából tizenként és fél milliós lélekszámával (10 millió Magyarországon, másfél millió Romániában, közel 600 ezer Szlovákiában, 160 ezer Kárpátalján, 300 ezer a Vajdaságban és együttesen vagy 100 ezer Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban) még így is a Kárpát-medence lakosságának közel a felét teszi ki”– állapítja meg a szerző. Törékeny és fogyatkozó kisebbség ez, melynek megmaradását a kulturális és területi autonómiák is meghatározzák, melyek a kultúra- és nyelvfejlesztés hatásos eszközei lehetnek.

A szépirodalmi rovatban közli a lap Gál Sándor, Bolemant László, Öllős Edit és Százdi Szatkó Zsolt verseit. Csehy Zoltán műfordításai az olasz humanista költők verseivel ismertetnek meg bennünket, Duba Gyula pedig készülő új regényének részletével lepi meg az olvasókat. Grendel Lajos irodalomtörténeti esszéje Kosztolányi Dezső lírájával foglalkozik. A sztereotípiák vagy az „esztetizáló” és „menekülő” költő helyett az igazi Kosztolányit ismerhetjük meg, mintha Grendelnek külön „hátsóbejárata” lenne ehhez a lírához. A kritika rovatban Aich Péter elbeszéléseiről és L. Erdélyi Margit egyetemi jegyzetéről jelent meg kritika. Dr. Kiss László tanulmánya Perliczi János Dániel emlékét idézi. Közli a folyóirat „Mi a magyar?” címmel azt a beszélgetést, melyet Buják Attila készített Romsics Ignáccal, az ismert történésszel. (F. Z.)