A sárkányok bennünk élnek

Már maga a történet is mentes minden mindenféle sallangtól: él az erdőben egy kisfiú, bizonyos Pete, a szülei meghaltak, és a világon senki nem tud róla. Arról sem, hogy egyedül egy sárkánynak köszönheti, hogy életben van, aki gondozta, barlangot alakított ki neki, és aki jelenleg a legjobb barátja. Aztán jönnek a gonosz felnőttek, akik csak azt látják, hogy a fákat irtani kell, a sárkányt pedig elfogni, mert biztosan veszélyes.

Hogy mi lesz ennek a vége, azt nem árulom el. Azt viszont igen, hogy egyfelől azért csodálatos ez a film, mert David Lowery rendező nem dől be a manapság oly divatos számítógépes technikának, és az egyébként aranyos sárkányt kivéve minden igazi. A párbeszédek őszinték, jó szemlélni a bámulatos erdőt, és jó észrevenni, ahogy a rendező megpróbál minket visszavinni egy olyan korba, amikor még nem a felesleges folytatásokkal és az eszetlen popcorn-mozikkal volt azonos Hollywood.

Az Elliott, a sárkány ugyanis a legjobb családi mozikat idézi meg, úgy beszél például a barátságról, hogy könnyen eszünkbe juthat az E. T. Mese ez a film a javából, ahol nem az a fontos, milyen látványos lesz az autósüldözés (egyébként még az is élvezetes), hanem az, hogy elhisszük: a remény és a hit tényleg mindenekfelett áll, és csak azok fogják meglátni a sárkányt, akik igazán hisznek benne. Eközben a „tanulság” és a „mondanivaló” nincs a szánkba rágva: a legkisebbek a kedves, sárkányos sztoriért lesznek oda, a felnőttek pedig azt fogják felfedezni, talán néha gyermekké kell válnunk, hogy meglássuk a csodákat.

A jelenetek alatt remek countryzene szól; a film egyik legszebb pillanata, amikor az idős Robert Redford mesél a hitről – mi kellhet még? Most tényleg az Elliott, a sárkány megtekintése tűnik a legjobb családi programnak.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"244807","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton