A „popularitás mániája”

Ám a világ ilyen megtapasztalhatósága csak illúzió, hiszen csak az istenek szférájában lehetséges, a költő tragédiáját pedig éppen ez az elérhetetlen létszféra utáni áhítozás okozza. Ebből bontakoznak ki azok a feloldhatatlan ellentétek, melyek egységbe szervezik az univerzumot: a szerelem az eleven tűz, de a mindent felemésztő halállal is azonos. Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem című, varázslatos zeneiségű versének lüktető ionicusai a lét három szféráját járják be a rokokó szimbolika elemeivel: a „megemésztő tűz” maga a pokol, a hölgy szemének hajnali tüze már a purgatórium szféráját villantja elénk, s az angyali szó, illetve az ambróziacsók a beteljesedett szerelem mennyországába vezet.

Ma talán már meglepő, hogy az „érzékeny daloknak” nevezett Lilla-ciklus darabjait közrebocsátó Csokonai szemében vakmerőségnek tűnt Erato lantját megzendíteni Kisfaludy Sándor nagy sikerű Himfyje után. Pedig Kölcsey Ferenc még Csokonai halála után írt kritikájában is úgy nyilatkozik, hogy Lilla úgy nem éri fel Himfyt, mint a tűzijáték fénye a vulkánét. A mai olvasót épp a költészetnek ez a tűzijátékszerűsége, a látványos formakezelés, a szellemes könnyedség igézi meg, a szentimentalizmus érzelmi „vulkánjai” pedig gyakran inkább mosolyt csalnak az olvasó arcára együtt érző megrendülés helyett. Maga Csokonai is azt írja, hogy Himfy múzsájának a képzelődései olyan nagyok, mint a Teremtés, érzései melegségét csak a nyári nap vagy az Etna tüzével lehet mérni. Ma ebből az eltúlzott nagyságból és tűzből csak alig érzékelünk valamit, annál mélyebbnek érezzük Csokonai „nyájas kesergéseit”, s ebben a szókapcsolatban alighanem a jelző a hangsúlyosabb.

Miben is áll ez a nyájasság? A mesteri fokon űzött szerepjátékokban, az antik eleganciában, a rokokó erotikában, az olaszos dallamvilágban, a tanult, de sohasem tudálékos elmésségben. Kölcsey ezért is veti Csokonai szemére a „popularitás mániáját”, illetve az obszcén, priapikus humort. Hiszen nem sok olyan klasszikus magyar költő van, aki ódát írt volna az árnyékszékhez, vagy a szerelmi aktust egy várostromnak álcázva ecsetelte volna (A pendelbergai vár formája és megvétele). Természetesen Csokonai egyszerre szórakoztat és alkot zseniális műfajparódiákat: a heroikus ostromleírás komikus kétértelműségek sorjázása lesz, a heroikus eposzt pedig a rokokó összeurópai trendjeinek megfelelően váltja fel a vígeposz, melynek a magyar irodalomban máig legragyogóbb példája a Dorottya. A kaposvári farsangi mulatság színtere hirtelen csatatérré változik, s a dámák diadalt aratnak Carneval herceg hadain. A barokk udvari költészet szépségleírásainak kontrasztja Dorottya jellemzése: szeme pislogása olyan, „mint a kocsonyába fagyott varasbéka”, „elhervadt csecsei” pedig olyanok, mint a napon megaszalt uborka, ám a főhős az eposz végére megszépül, és párjára lel. Csokonai zsenialitása nemcsak a történetbonyolítás virtuóz nyelvi megformálásában van jelen, hanem az irodalmi hagyomány aktualizálásában, az alkalmiság egyetemessé formálásában is.

Csokonai sokoldalúsága meghökkentő: lírájával és verses epikájával egyenrangú vígjátékait máig műsorra tűzik, de prózaíróként szinte csak az irodalom ínyencei ismerik. Árkádikus pásztorregénye, A csókok befejezetlenül maradt ugyan, illetőleg a szerző terveiről, a befejezéshez készített vázlatokról is tudomásunk van, ám az elkészült mű töredékesen is markáns része a magyar regénytörténetnek. Csokonai kiszabadítja a pásztorregényt abból az élettelen művilágból, melyért még a Gessner-átköltő Kazinczy is olyan kritikátlanul rajongott. Az ő Árkádiája lelki-szellemi tájképpé emelkedik, személyes szerelmi tragédiájának furcsa kódolásává alakul, s a testiség példátlan nyíltsággal jelenik meg az érzékiség számos vonatkozásában.

Rozália és Melítesz tragikus szerelme a tündérvilágban teljesedik be, ahol a nemek játékosan felcserélődnek, Melítészt a nimfák lányruhába öltöztetik, s ebben az álruhában vesz részt az Adonisz sírjánál tartott csókversenyen, különféle hódítási trükkökkel próbálkozik, miközben testi vágyait képtelen kordában tartani. A történés az antik idillköltészet motívumait éppúgy magába szippantja, mint Guarini, Sannazaro vagy Castelletti szellemét, Csokonai erőteljesen integrálja szövegébe az irodalmi hagyomány számos beszédmódját.

A csóktündérek leírásai, a szerelmet misztifikáló mitológiai és mesebeli lények a Szentivánéji álom inszcenírozását idézik: Csokonai, ha kell, szinte romantikus hévvel teremt drámai feszültséget, ha kell, könnyed hangvételben folytatja szenvedélyes fejtegetéseit, s még az elemi szimbolika is többrétegűvé válik: az erdő egyszerre jelképezi a sötét melankóliát és az idealizált, fel-felragyogó szerelmet, s ez a kétosztatúság Csokonai szerelmi költészetének is meghatározó jegye. A pokol, purgatórium és a menny dantei hármassága a frusztráció, a fantázia és a halállal való folytonos játék dimenzióihoz kapcsolódik.

Csokonainál a szerelem halálos játék, és folytonosan megtöri a társadalmi normát. Ezért válhatott a halál és a fájdalom megrendítő énekesévé is, tüdőbetegségének hiteles és tárgyilagos leírása a nyugatosok fájdalomverseit előlegezi meg. A Tüdőgyúladásomról című vers narrátora ágyában, mint egy koporsóban fekve hánykódik, „az élet és halál setétes hullámjain lebeg”, akárcsak korábban a szerelmes. Egy láthatatlan kéz lőtt nyilat a szívébe, de ezúttal nem Ámor nyiláról van szó, hanem Apollón járványt és betegséget terjesztő fegyveréről. A hatása is egészen más: a beteg tüdőhólyagjai „asznak” tőle, a melle „csontbóltján” pedig „irgalmatlan / sarkával rúgdos két halál.”

Csokonai Vitéz Mihály:

Tartózkodó kérelemA hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.

Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis ‘tulipánt!’Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

Sok ezer gondot elűz.Teljesítsd angyali szókkal,

Szeretőd amire kért:

Ezer ambrózia csókkal

Fizetek válaszodért.