Ilyentájt, húsvétkor – és persze karácsonykor, de hála az égnek, addig van még egy szusszanásnyi időnk – az ember otthon tesz-vesz, matat, a háttérben meg zúg a tévé. Azután egyszer csak elhangzik egy mondat: – Nem látok, megvakultam, a fény...
A passió nem a metafizikus történetben utazik, hanem a fizikaiban
Persze, az amerikai–olasz koprodukcióban forgatott filmet a nemzetközi sztárgárda is érdekessé tehette volna – Jézust James Caviezel, Máriát Maia Morgenstern, Mária Magdolnát Monica Bellucci, Pilátust Hriszto Sopov, a Sátánt Rosalinda Celentano alakítja –, az igazság azonban az, hogy jobb híján említem itt a neveiket, az alakításokról ugyanis nem sok szó eshet. Mert nincs miről beszélni. A szereplők inkább tárgyként, képként jelennek meg, mint figuraként: arcok és testek, amelyek végigvonulnak egy jól ismert történeten.
Mel Gibson rendezőként és forgatókönyvíróként nem sok időt vesztegetett arra, hogy Jézus szenvedéstörténetét valamiképpen megvilágítsa, értelmezze, nem bocsátkozott teológiai fejtegetésekbe. A filmjében valóban az erőszak a meghatározó elem: bő két órán át annak lehetünk tanúi, hogyan képes egy fanatikus embertömeg vagy -csoport látszólag értelmetlenül, ok nélkül, megmagyarázhatatlanul, válogatott brutalitással fizikailag megsemmisíteni egy másik embert. Az „ember” A passióban kulcsszónak tűnik: Jézust rögtön az első képsorban – a Getsemáné-kertben, elfogatása előtt – elsősorban szenvedő, rettegő, kétségektől és félelmektől gyötört, csapzott hajú, verejtékes arcú, piszkos és zilált ruházatú emberként látjuk. A zsidó „karhatalom” megjelenésétől kezdve ennek az embernek, ennek a hús-vér testnek a tudatos és lépésről lépésre történő meggyalázása, felszámolása a történet: ahogy láncra fűzik, ütlegelik, a láncon lógatva a mélybe taszítják, szemen köpik, arcába vágnak, botokkal sújtanak le rá, majd ahogy a római katonák jól begyakorolt alapossággal húspéppé ostorozzák, töviskoronát nyomnak a fejébe (jó mélyen, bele a húsba), ahogy gyakorlatilag irgalom nélkül végigűzik a Golgotára vezető úton. A másik oldalon pedig ott állnak szintén az emberek – zsidók vagy rómaiak, egyre megy –, akik számára valaki elpusztítása nem más ünnepnapi látványosságnál, sőt, az aktív résztvevők számára inkább kielégítő fizikai teljesítmény. Talán ez a trükkje a Passió hatásának: nem a metafizikus történetben utazik, hanem a fizikaiban. ĺme, az ember, az ő testi szenvedése, és ha nagyon akarod, magadra ismerhetsz benne, akár az egyik, akár a másik oldalon. A technikai trükkje – ami miatt képesek vagyunk mindezt végignézni, legalábbis hellyel-közzel – az oly divatos klipesítésben rejlik. Egy-egy klasszikusan elbeszélő jelenet a feszültség bizonyos fokán expresszív, sűrített, videoklipszerű képsorba megy át. A naturalizmus után némileg stilizáltabb borzalom jelenti a felüdülést.
Mit is mondhatnánk még? Talán annyit, hogy Jézus válogatott kínok között meghalt a kereszten, és ha jobban belegondolunk, olykor mi sem érezzük sokkal jobban magunkat...
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.