A nemzeti önazonosság ünnepe

Bármilyen ismert vers is azonban a Himnusz, csak igen kevesen tudják mind a nyolc versszakát – azoknak akár csak puszta tartalmát is! – felidézni. Az első versszakot viszont annál többen ismerik. Aki a magyar közélet eseményeit huzamosabb ideje figyeli, aki rendszeresen magyar tévécsatornákat néz, magyar rádióállomásokat hallgat – lett légyen az akár iskolázatlan vagy nemzeti érzelmekben szegény ember –, lehetetlen, hogy az első nyolc sor előbb-utóbb meg ne ragadjon emlékezetében. A kilencvenes évek előtt ugyan nem gyönyörködhettünk benne olyan gyakran, mint a rendszerváltás óta, de például a labdarúgó-mérkőzések előtt és más sportesemények után – a díjátadások alkalmából – szerencsére már akkor is meglehetősen sokszor meghallgathattuk. Kölcsey költeménye ugyanis nemzeti himnuszunk szövege.

A vers diadalútja csak hat évvel a megírása után kezdődhetett el, a közvélemény ugyanis csak az 1829-es Aurora évkönyvben, majd Kölcsey három évvel később megjelent verseskötetében találkozhatott vele. Ekkor azonban hatalmas népszerűségre tett szert, gyakran szavalták – sőt már énekelték is, különféle dallamokra, de egyik sem volt képes zeneileg méltóképpen kidomborítani a már akkor is „nemzeti ének”-ként számon tartott költemény erényeit. Ezért aztán 1844-ben pályázatot írtak ki a megzenésítésére, amit – közvetlenül a Hunyadi László című opera óriási sikert hozó bemutatóját követően – a Nemzeti Színház karnagya, Erkel Ferenc nyert el. Az eredmény ismert: a dallam még most, százhatvankét évvel a keletkezése után is itt cseng a fülünkben. (Hej, ha még ma is minden kulturális pályázatunk ilyen sikeres lenne! Akkor lenne csak igazán ok az ünnepre!...)

Ne hallgassuk el, volt a Kölcsey-féle „nemzeti ének”-nek egy korabeli – sőt, valójában korábbi – riválisa is. Ezt Kisfaludy Sándor írta, és Schreiber Károly dallamának kottájával egyetemben már 1822-ben, első számában közölte az Aurora. A királyhű opust Kazinczy is meleg szavakkal ajánlotta ugyan elfogadásra („Óhajtanám, hogy a magyar úgy énekelje... mint az ángol a maga God save the King-jét”), és eleinte, Kisfaludy népszerűségének delelőjén volt is támogatottsága az elképzelésnek, a reformkorban, a nemzeti érzés egyre magasabb hőfokú lángolása közepette azonban a magyar kultúra szerencsére kiizzadta magából ezt az ideát. Képzeljük el, hogy himnuszunk ma így kezdődne: „Tartsd meg Isten nemzetünket, / királyunkat, törvényünket / boldog egyezségben...” Kétségtelenül van abban valami mélyen sorsszerű, hogy Kisfaludy, a császári testőrből lett poéta éppen abban az évben tért örök nyugalomra, amikor Erkel Kölcsey Himnuszára írott szerzeménye először felhangzott.

ĺgy esett tehát, hogy az univerzum fölött szakrális főhatalmat gyakorló abszolútumot azóta csupán a magyarok megáldására kérjük, királyról, törvényről – se e három „boldog egyezségéről” – egy árva szó sem esik. Szó esik viszont „jó kedv”-ről, „bőség”-ről, „víg esztendő”-ről meg – ellenpontként – az „ellenség”-ről, amellyel szemben a fölénk nyújtott isteni „védő kar” lenne hivatott védelmezni. És hogy a vígságban-bőségben tobzódás zavartalanságának lehetőségét milyen erkölcsi alapokról elrugaszkodva kérjük, sőt követeljük – merthogy felszólító módban fogalmazunk! – kizárólag a saját magunk számára? (Kultúrával kapcsolatos igényeinket persze mindezek után már túlzásnak tartjuk bejelenteni...) Az indoklás így hangzik: „Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!”

Az idézett részről Nemeskürty István találóan a következőket írja: „Benne van ebben a két sorban egy nemzeti karakterünkre jellemző önfelmentés (...): annyit szenvedtünk, hogy már a jövőt is megbűnhődtük, tehetünk bármit, nem vagyunk (leszünk!) vétkesek, hiszen a balvégzet áldozatai vagyunk, nem igazán felelősek sorsunkért.” A költemény megírása utáni bő másfél évszázad arról tanúskodik, hogy Nemeskürty István előtt már maga az Úr is felismerte Himnusz-beli naiv önigazolásunk tarthatatlanságát. A védőkar nem serénykedett elhessegetni fölülünk a balvégzetet, mi pedig nem hogy bölcsen kitértünk volna előlük, nagy vígságaink idején magunk sem voltunk restek ellenségeket gyűjteni. Hosszú időre nem is maradt egyebünk, mint az, amivel kapcsolatban már túlzásnak tartottuk kérésekkel előrukkolni.

Bizony, jószerével csak a kultúra maradt. És csak mostanában kezdünk megint bőségben duhajkodni. Az új ellenségképeket is festegetjük már, csak éppen most önmagunk közül választgatunk modellt. És egyre gyakrabban énekeljük a Himnuszt. Sebaj, amire megint elfelejtünk védelmet kérni, megtart, történjék bármi is. Ez az egyedüli védő kar felettünk.

Nemzetként csupán kultúránkkal vagyunk azonosak, mert egyedül ez az, ami velünk együtt változik, gazdagodik. És ez az, ami minden vélt ellenségünkkel is összeköt. Mert ez a kar nem csupán bennünket óv. Nem csupán minket gyarapít.